3. rész: Az első lépések

- Ne moccanj! - parancsolta fojtott hangon. - Lazuló karjának szorítását ismét ott éreztem a derekamon.

Ahogy a testünk összeért, észrevettem, miként feszülnek meg egyre jobban az izmai. Várt néhány másodpercet, majd óvatosan ismét a nyakamhoz hajolt. Lófarokba kötött hajamtól szabadon hozzáférhetett. Szája a bőrömet súrolta. Megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Miért? - szerettem volna kérdezni, de nem tehettem, mert bal kezével még mindig fogva tartotta a számat. A tenyere hideg volt, mint a jég. Ujjai alatt szinte teljesen lefagytam. Megmentő-támadóm különös viselkedésével egyre fokozta értetlenségemet. Ugyanis hirtelen minden magyarázat nélkül előttem termett és megragadta a csuklómat. Ijedten kaptam fel a fejem. Ekkor megpillantottam az arcát...

A meglepetéstől földbe gyökerezett a lábam. Csak álltam és bámultam magam elé. Néztem hófehér bőrét, ajkainak lágy ívét, finom vonalú orrát, angyali tekintetét. A tekintetet, melyhez foghatót még sohasem láttam. Gyönyörű, koromfekete szemei lángoló parázsként izzottak. Ahogy rám nézett, valamiféle titokzatos balsejtelem lepett el. Egy belső hang azt suttogta, fussak, amíg lehetőségem van rá. Ekkor azonban a Hold fénye megvilágította az arcát. Én pedig megbabonázva, elnyílt szájjal, mindenről megfeledkezve csodáltam földöntúli szépségét. Egyszerűen képtelen voltam betelni vele, vagy akár csak egy pillanata elmozdítani róla a tekintetemet. A szívem a torkomban dobogott. Olyan sebességgel zakatolt, hogy már-már azt hittem, kiugrik a helyéről.  Éreztem, már képtelen lennék hátat fordítani és elfutni. Fél perccel ezelőtt talán még megtehettem volna, de már nem. Egy láthatatlan kötelék kapcsolt össze bennünket, mely megakadályozta, hogy egy tapodtat is mozduljak. Eszembe jutott, bár én sokszor jöttem ide, még sohasem láttam, hogy rajtam kívül mást is vonzottak volna Sarabong halálthozó sziklái.

" Mit keresel itt és miért mentetted meg az életemet?"- kérdeztem a pillantásommal. Meg akartam fejteni a titkát, így minden erőmet összeszedtem és belenéztem sejtelmes szemeibe. S Ő engedte, hogy nézzem. Hagyta, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre merüljek a lelkében. Úgy éreztem, a szemén keresztül szívének legbelsőbb rejtekéig látok. A legtisztább és legártatlanabb lélekig, mely valaha létezett ezen a Földön.

- Hogyan... hogyan lehetsz ennyire... gyönyörű? - suttogtam, szinte csak önmagamnak.

Kérdésemre halványan elmosolyodott és így szólt:

- Ne higgy annak, amit látsz - mondta. - Csupán szemfényvesztés az egész. Álca.

- Hogy érted azt, hogy álca? - kérdeztem. Fogalmam sem volt róla, miről beszél.

Válasz azonban nem érkezett, mert ebben a pillanatban megzörrentek a hátam mögötti bokrok és angyali lovagom arca egyszeriben elsötétedett.

- A pokolba! - sziszegte összeszorított foggal. Még valami egyebet is mondott, de hogy mit, azt már nem értettem pontosan. Csak annyit hallottam, hogy ku*rva és még néhány, hasonlóan szép szót. A káromkodás többi része  érthetetlen morgássá torzult.

Előbbi, szelíd énje egy pillanat alatt szertefoszlott, helyette újra az a félelmetes és hátborzongató valaki állt előttem, aki visszarántott a sziklaperemről és azzal fenyegetett, hogy megöl.

- Bármi is történik, maradj mindig szorosan mellettem és nehogy elengedd a kezemet! Megértetted? - Ahogy rám nézett, pillantása komoly volt és haragos. Nyomát sem láttam benne a tisztaságnak. Inkább egy gyilkos vadállatra emlékeztetett. Egy feldühített farkasra, akit megzavartak délutáni szunyókálásában, és most arra készül, hogy megbüntesse nyugalmának megrontóját. Kézen fogott. Először tenyerébe vette a kezemet, majd ujjait szorosan összefonta az enyémmel. Hideg érintése átjárta a testemet. Észrevehette húzódozásomat, mert figyelmeztetően vetett rám még egy pillantást, majd kissé elém lépett és a hang irányába fordult. Mindeközben egyetlen másodpercre sem engedett el. Résnyire szűkült szemmel, ugrásra készen kémlelte a sötétséget. Széles vállai mögül óvatosan kikukucskáltam, de semmi gyanúsat nem láttam. Ő azonban nem így vélekedett, legalábbis támadó testtartásából erre következtettem. Talán fél percig fürkészte az erdőt, de semmi sem történt. Már épp mondani akartam, hogy feleslegesen aggódik, mert rajtunk kívül senki sincs itt, mikor árnyék vetődött a fűre, majd egy köpcös alak lépett elő a fák közül. Ahogy meglátott minket, felénk vette az irányt. Kiismerhetetlen védelmezőm engedett valamicskét ellenséges testhelyzetéből, de nem mozdult, elállta előlem a kilátást. A feltehetően középkorú férfi sietve közeledett. Még nem ért egészen hozzánk, de,-talán, hogy megelőzze az esetleges konfliktusokat,- jó hangosan társalogni kezdett.

- Kit látnak szemeim?!? Rég nem találkoztunk. Hogy éppen ma és éppen itt futunk össze... Egészen különös...- ahogy beszélt, tisztán érezhető volt a hangjában bujkáló irónia. Ekkor azonban észrevett és így folytatta - Látom, már ismeritek egymást. Nagyszerű. Igazán nagyszerű. Kai bizonyosan boldog lesz, ha megtudja. Kaján vigyor ült ki az arcára, ám mindeddig szótlan beszélgetőpartnere torkából barátságosnak nem mondható morgás tört elő, mire  képére fagyott a mosoly és rögtön mentegetőzni kezdett.

- Nana. Nem kell úgy felkapni a vizet. Tudod jól, hogy nem gondoltam komolyan.

- Ajánlom is.- jött a  cseppet sem szívélyes válasz.

Úgy tűnt, a jövevény egy pillanatra kiesett a szerepéből, de aztán csakhamar megtalálta a hangját.

- Ha itt vagy, akkor gondolom azt is tudod, miért jöttem...- Miután nem kapott feleletet, mély levegőt vett és befejezte a mondatot- Yoonanak hoztam egy levelet, Kaitól.

Ekkor figyeltem csak fel apa nevére. Csodálkozva néztem egyikükről a másikukra. Fel nem foghattam, honnan ismerik mindketten Kait. És nem értettem, miért van közöttük ez az ellenséges viszony. Kinyitottam a számat, de még mielőtt bármit is mondhattam volna, titokzatos megmentőm beelőzött.

- Természetesen tisztában vagyok vele.- mondta.- Sőt, mi több, éppen azért vagyok itt, hogy átadjam neki. - Ezzel egy félbehajtott borítékot húzott elő a dzsekije alól.

A másik férfi kikerekedett szemekkel bámult. Kabátja zsebéhez kapott, majd értetlenül mered a szóban forgó levélre, mely jó néhány méterre, az Ő kezében feküdt. Ekkor eszméltem rá, hogy bár Neki köszönhetem az életemet, még a nevét sem tudom.

Kérdő tekintetemet látva elengedte a kezemet, melyet mindeddig szorosan fogott. Egy féloldalas mosoly és egy huncut pillantás kíséretében átnyújtotta a borítékot.

- Ezt elfelejtettem odaadni. Édesapád küldte.

- Köszönöm.-leheltem alig hallhatóan és lehajtottam a fejem. Tekintetétől ugyanis egész arcom lángba borult. Úgy éreztem, ezer pillangó verdes a gyomromban. Egy darabig szerencsétlenkedtem a ragasztással, de mivel nem igazán boldogultam, kénytelen voltam a segítségét kérni. Ő láthatóan visszanyerte előbbi nyugalmát és készségesen kinyitotta nekem. Mindeközben a köpcös ahjussi előhalászott hátizsákjából egy zseblámpát és felém nyújtotta. Elvettem, bekapcsoltam majd az immáron széthajtogatott papír felé irányítottam. Ekkor azonban Ő, mármint névtelen megmentőm, meglökte a könyökömet, méghozzá olyan erővel, hogy azonnal földre ejtettem a lámpát és kis híján én is elestem. Én szerencsésen megúsztam, a lámpa üvege viszont apró darabokra törött. A fény azonnal kialudt.

- Ne haragudj- szabadkozott. Nem is tudom, mi üthetett belém.

- Semmi baj- válaszoltam, pedig magamban épp az ellenkezőjét gondoltam. Lámpa nélkül ugyanis egymást is alig láttuk, a borítékban lapuló írásról nem is beszélve.

- Hagyd, majd én felolvasom.- ajánlotta, amikor látta, hogy letörten szorongatom az apámtól kapott levelet. 

- Úgysem fogod tudni,- válaszoltam sértetten.-túl sötét van ahhoz, hogy akár csak egy betűt is sikerüljön kibogarásznod.

- Bár az egyensúlyom nem a legjobb, de a szemem elég éles. Kérlek, engedd meg, hogy helyrehozhassam a baklövésemet.-kérlelt bűnbánó hangon.

Nemet mondtam volna, de a festői szépségű arcára kiült buzgalom hatására végül mégis kezébe nyomtam a levelet. Ő gondosan kisimította az enyhén összegyűrődött papírt, majd  hangosan olvasni kezdte.

"Drága Yoona! - itt egy pillanatra felnézett, tűnődve és kíváncsian, majd folytatta. - Azt sem tudom, ennyi év után hogyan is kezdjem, mit is mondjak Neked. Mondhatnám, hogy sajnálom, amiért magadra hagytalak, és hogy megbántam, de valószínűleg egy szavamat sem hinnéd el. Nyilvánvalóan haragszol, és igazad is van. Lehet, gyűlölsz és magadban azt kívánod, bárcsak ne én lennék az apád. Megértelek. Biztos dühös vagy, amiért az elmúlt tizenhat évben egyetlen egyszer sem kerestelek. De hidd el, nem telt el nap úgy, hogy ne gondoltam volna Rád. Hidd el, ha tehetem, itt hagyom Szöult, és rohanok Hozzád Jejura. Miért nem tettem mégsem? Elmondom, ha személyesen találkozunk. Mert szeretnélek látni. Szeretném, ha eljönnél hozzám Szöulba.  Tudom, milyen nehéz most Neked és tudom, min mész keresztül. Még nem érted az okot, miért akarok ennyi idő után ismét Veled lenni. És talán furcsállod, hogy mindezt egy levélben üzenem meg, de nagyon kérlek, most azonnal gyere fel hozzám Szöulba! Valamit el kell mondanom, amit csak személyesen tehetek meg. Valami nagyon-nagyon fontosat. Kérlek, ne habozz! Aki átadta Neked a levelet, mindent elintézett, már csak jönnöd kell. Az idő sürget, ezért miután elolvastad, azonnal induljatok! Minden perc számít! Kérlek, bízz bennem és a szeretetemben! Adj nekem egy esélyt, hogy helyrehozhassam a bűnömet! Remélem, nem hiába várlak holnap reggel!

Apád, Kai

Ui: Ha esetleg amiatt mondanál nemet, hogy anyád nem engedne el, ne aggódj, beszéltem vele, és áldását adta az útra."

Miután befejezte, néhány másodpercig szótlanul álltam. Egyszerűen túl sok volt mára. A sziklás jelenet, megmentőm megmagyarázhatatlan viselkedése, ironizáló ahjussi és még ez a levél... 

Megráztam a fejem.

- Nem, én nem megyek sehová. - jelentettem ki határozottan.

Nevenincs Megmentőm (így neveztem el magamban) felhúzta a szemöldökét, de egy szót sem szólt.

A középkorú férfi azonban kapott az alkalmon és beszélni kezdett.

- Azt hiszem itt valami félreértés van. Vagyis... kmmm... a kisasszonynak sürgősen velem kell jönnie! Mr. Kim ugyanis engem bízott meg a feladattal, hogy elvigyem.- utasított, jó erősen megnyomva az engem szócskát.

- Önnel? De hát miért kéne magával mennem? - kérdeztem. Bár nagyjából semmit nem értettem a körülöttem zajló eseményekből, annyit azonban felfogtam, hogy mindkét férfi azt akarja, őt válasszam. Okukat nem tudtam, de volt egy olyan érzésem, kettőjük közül valamelyikük hazudik. Már ha egyáltalán tényleg apám írta azt a levelet. Én ugyanis ezelőtt soha nem láttam az írását. A mellékelt fényképről sem ismertem fel. Túl fiatal és jóképű volt ahhoz, hogy az apám legyen. Valamiért azonban biztos voltam benne, hogy, bár csak egyikük, de igazat mond. Legalábbis reménykedtem, hogy nem egy szociopata és egy pszichopata elmeháborodottal van dolgom. A jelek szerint ugyanis nagy esélyem volt mindkettőre.

- Azért kell velem jönnie, mert mint mondtam, Mr. Jongin rám bízta Önt. - ismételte magát a köpcös. Gyér haja meredten állt az égnek, halántékán a sötétség ellenére jól kivehetően izzadtságcseppek csillogtak.

- Értem.- feleltem - Tehát azt állítja, hogy ismeri az apámat? Sőt nemcsak, hogy ismeri, megbízása van, hogy el is vigyen hozzá? 

- Pontosan.- bólogatott.

- És mivel tudja  bizonyítani? - tudakozódtam.

Erre nem szólt semmit, csak krákogott egyet és valami olyasmit motyogott hogy a levél, amit hozott, a másik úrnál van.

Nevenincs Megmentőm felé fordultam.

- Nem mondanál valamit? - igyekeztem tárgyilagos maradni, de a hangom a mondat végére az egekbe szökött.

- Mit mondjak? - kérdezett vissza csendesen. Visszafogott és értetlen viselkedését látva elbizonytalanodtam.

- Hát, hogy miért menjek Veled... - dadogtam - Azt hittem...

- Mit hittél? - faggatott.

- Azt hittem, hogy majd Te is... - idegességemben a kezemet tördeltem és a földet bámultam. Nem mertem ránézni, nehogy megint kigyulladjon az arcom és eláruljam magam.

- Azt akarod mondani, bizonyítékot kérsz, hogy nem valami szociopata szadista vagyok, aki csak azért rántott vissza, hogy utána elraboljon és megkínozzon??? - Mindezt csendesen kérdezte, de hangjában annyi sértettséget és kimondatlan szomorúságot éreztem, hogy azonnal elszégyelltem magam.

- Nem, dehogy, hiszen Nálad volt a levél, meg különben is megmen...

- Mindegy. - szakított félbe. - Gondolj, amit csak szeretnél. Viszont azt hiszem, indulnunk kellene.

- Igen. - bólintottam, de a lábam nem mozdult.

- Mi az? Valami baj van? - kérdezte szelíden. Ingatag viselkedésével nem tudtam mit kezdeni. Egyik pillanatban már-már rémisztően ellenséges volt, a másikban pedig egy igazi úriember. Most is. Ügyelve, hogy hideg kezétől ne rázkódjak össze, felemelte az államat és fürkészve nézett a szemembe.

Tekintetétől sebesebben kezdett dobogni a szívem.

- A neved... - suttogtam - még a nevedet sem tudom...

- Ne aggódj. - nyugtatott - Majd útközben mindet elmondok, amit tudnod kell. Ott nem lesznek zavaró fülek. - Ennél a kijelentésnél jelentőségteljesen ránézett az ahjussira, aki tétlenül hagyta,  hogy kicsússzon lába alól a talaj, már ami a megszerzésemet illeti.

- Rendben. - egyeztem bele. Bár magam sem tudtam, hogy vagyok képes az éjszaka közepén elfogadni egy idegen férfi "meghívását". Ismét azt éreztem, nem tudnék nemet mondani. Mint amikor visszarántott a szakadék széléről és először megláttam az arcát. Az a bizonyos kötél szinte tapinthatóan ott volt körülöttem...