4. rész: Lehetetlen lehetséges

Szótlanul sétáltunk egymás mellett. Ő láthatóan gondolataiba merült, nekem pedig semmi ötletem nem volt, miről beszélgethetnénk.  Pedig nagyon szerettem volna tudni, hová is megyünk. De nem mertem megszakítani a csendet. Így csak némán ereszkedtünk lefelé. 

Mérges voltam magamra, amiért nagyobb ellenvetés nélkül beleegyeztem az útba. Névtelen Megmentőmnek ugyanis - legalábbis egyelőre- nem állt szándékában felvilágosítani a részletekről. Rossz érzésem támadt. Egyre inkább az a gondolat motoszkált a fejemben, hogy nem volt jó ötlet eljönnöm otthonról. Ráadásul furdalt a lelkiismeret, amiért nem szóltam anyának. Bár igaz, Min-Hee-t cseppet sem izgatta, mi van velem, kivéve persze, ha a zaklatásomról volt szó, de azért ez más. Az éjszaka közepén lelépni egy idegennel, úgy, hogy az égvilágon semmit sem tudok róla, ezen még anya is kiakadna. Bár, ha Kai tényleg beszélt vele és ő elengedett, akkor nem vagyok pácban. Legalábbis nem akkorában. Mindenesetre furcsa, hogy nem ellenezte. Ezelőtt soha sehova nem mehettem el, még Jejun belül se nagyon, nem hogy Szöulba.

Könnyelműségemnek, biztos voltam benne, lesznek negatív következményei. Sőt, nemcsak lesznek, már voltak is. Ugyanis eszembe jutott, iratok híján nehezen jutok el bárhová is, én pedig se a személyimet, se más, hivatalos papírt nem hoztam magammal. A tartalék  ruhákról és egyéb kiegészítőkről nem is beszélve.

- Mondtam, hogy mindent idejében megtudsz. - szólalt meg mellettem Nevenincs Megmentőm. - Felesleges azon aggódnod, mi lesz az irataiddal vagy, hogy honnan szerzel ruhákat.

Elképedten néztem rá.

- Honnan tudod, mi jár a fejemben? - kérdeztem meglepetten. Talán képes vagy olvasni a gondolataimban?

- Mi ez az értetlen fej? - érdeklődött. A szája sarkában megjelenő mosoly jelezte, magában jól mulat a feltételezésemen.

- Semmi, csak azon gondolkoztam, talán nem kellett volna Veled jönnöm... Hiszen az égvilágon semmit sem tudok, nemcsak Rólad, de az apámról sem. - válaszoltam. - Az igazat megvallva nem is emlékszem rá. Egy hónapos voltam, amikor otthagyott bennünket. - ahogy ezt kimondtam, még jobban elment a kedvem az egésztől.

 - Éppen ezért kell most velem jönnöd, - biztatott. - hogy megismerd Kait, sőt nemcsak őt, hanem vele együtt saját magadat is. Hogy olyanokat tegyél, amiket eddig soha, más legyél,mint amilyen voltál. Használd ki az eléd hulló lehetőségeket és élvezd emberi létednek minden pillanatát. Fogd fel kalandként, vagy egyfajta játékként, amit feltétlen meg akarsz nyerni. Ha a percnyi nehézségek helyett a célra koncentrálsz, és csak azt látod magad előtt, akkor a jelenlegi problémáid sokkal kevésbé tűnnek leküzdhetetlennek. Ne engedd, hogy az átmeneti nehézségek eltántorítsanak. Gondolj arra, amit el akarsz érni. Lehet ez egy nagy és nemes cél, de akár egy apróság is, melynek beteljesülése mindennél boldogabbá tenne. Valami, amire vágysz.

- Úgy beszélsz, mint egy rossz pszichológus. - fintorogtam. Honnan veszed, hogy meg akarok változni, és hogy egyáltalán vannak álmaim? Mit szólnál, ha azt mondanám, egyetlen célom sincs a világban? Nem forgatok világmegváltó terveket a fejemben, nem áll szándékomban mártírként felajánlani az életemet másokért, sőt, tulajdonképpen élni sincs kedvem! De nem hinném, hogy ezt éppen Neked kéne magyaráznom.

- Én pedig nem hiszem el, amit mondasz. - felelte. Az életösztön az emberek alapvető tulajdonságai közé tartozik. Ennek az ösztönnek a hajtóereje a boldogság utáni vágy. Mert, ha belül, lelkileg egyensúlyban vagy, akkor érzed magad teljesnek és nem jut eszedbe, hogy leugorj egy szikláról. Egyszerűen azért, mert boldog vagy, vagy boldog akarsz lenni. Az életösztön az, ami visszatart attól, hogy olyasmit tegyél, amit soha nem vonhatsz vissza, vagy tehetsz nem megtörténtté. Ez az, ami a legnehezebb időkben erőt ad, és visszavezet a helyes útra.

- De bennem már nincs meg ez az ösztön. - makacskodtam. - Nem akarom tovább élni a nyomorult kis életemet. Elég volt. Nem maradt más vágyam, csak hogy bevégezzem és megnyugodjak végre. Azt szeretném, ha véget érne a bensőmben kavargó kín. Arra vágyom, hogy kialudjanak a csontjaimat pusztító lángok, elhalkuljon a fülemben kattogó téboly. Egyszerűen képtelen vagyok másra gondolni. A szívembe döfném az első karót, ami a kezem közé akad...

- Hát nem érted? - üvöltött rám olyan hangsúllyal, hogy ereimben megfagyott a vér. - Ha öngyilkos lettél, már semmit sem tudsz tenni?!? Ha leugrasz, begyógyszerezed magad, elvágod az ereidet, vagy mit tudom én, mi a f*szt csinálsz, nem vonhatod vissza és nem kezdheted elölről. Mert csak egy k*rva kib*aszott életed van! Csak egy! És hidd el, rohadtul meg fogod bánni a könnyelműségedet. Most azt hiszed, nincs rosszabb, de nagyon tévedsz. Rá fogsz döbbenni, hogy az Istentől kapott élet a legcsodálatosabb dolog a világon. Csakhogy már késő lesz.

Amíg természetes, fel sem tűnik, mekkora érték. Magától értetődően dobog a szíved, szinte öntudatlanul látsz, hallasz és érzel. Szeretsz, gyűlölsz, sírsz, nevetsz. Egykedvűen rágod fogaid között az ételt, dühös vagy, ha esik a hó vagy fúj a szél. Állandóan rohansz valahová, azt sem tudod miért, csak loholsz. Nyavalyogsz a pitiáner problémáid miatt, holott arra is képtelen vagy, hogy felfogd, mekkora szerencséd van, hogy épen és egészségesen futkározhatsz a világban, ahelyett, hogy bűzölgő hullaként oszladozol egy sötét sírkamra áporodott fenekén. Azt hiszed, a halál megoldja a problémáidat? Azt hiszed, ha megszűnik dobogni a szíved, azt jelenti, befejezted? Hogy vele együtt eltűnik minden, ami a világhoz láncol? Hogy a kötelesség és a kín fogalma egyszerűen semmissé válik? Hogy majd ítéletnapig ellebegsz a Nirvana üdítő habjain,és élvezed a semmittevés mámorító érzését? Azt képzeled, csak úgy visszaléphetsz? Anélkül, hogy bármiféle következményei lennének? Elárulom Neked, a halál után is van élet. Na persze nem olyan, mint amilyet a Földön élsz. Távolról sem. Tulajdonképpen nem is igazán nevezhető életnek. Egyfajta bolyongás az élet és a végső megmérettetés között. Az öngyilkosok és mindazok, akik méltatlanok a végső nyugalomra, kétségbeesetten próbálnak feloldozást találni a bűneikre. Azonban ez nem olyan egyszerű. Mivel meghaltak, nem térhetnek vissza az emberek világába, és önhibájukból a mennyekből is kitaszíttattak. Azaz világ végéig tartó szenvedésre vannak ítélve. Örök időkig céltalanul és magányosan szenvednek az elhagyatottság és az önvád súlyával a hátukon. Meggörnyedve cipelik a megbánás terheit, melyek nehéz bilincsekként húzzák a pokol felé a testüket. A bűn vonzásának való ellenállás pedig emberi ésszel elképzelhetetlen és felfoghatatlan fájdalommal jár... - Ahogy beszélt, düh áradt a hangjából. Harag, megvetés és gyűlölet köde gomolygott a levegőben. Tudtam, legszívesebben visszatekerné az időt, de nem azért, hogy megmentsen, hanem, hogy ő maga taszíthasson a mélybe. Normális esetben szó nélkül otthagytam volna. Mondjuk, ha fényes nappal, az utcán találkozunk. Azonban jelenlegi helyzetemet cseppet sem nevezhettem hétköznapinak. Nem csupán azért, mert a Sarabang lábánál, vaksötétben álltunk egymással szemben. És nem azért, mert tizenhat éves létemre naivan követtem egy idegen és megbízhatatlan férfit, aki közel állt ahhoz, hogy végezzen velem. Mindezen tények eltörpültek amellett, amit láttam. Egy bizarr és megmagyarázhatatlan dolgot. Névtelen Megmentőm tekintete ugyanis hirtelen más lett. Ahogy egyre hevesebben dobálta egymás után a szavakat, koromfekete írisze fokozatosan pirossá, majd égő vörössé változott. Vibrált, izzott, akár egy kitörni készülő vulkán. A testében rejlő forróság jól láthatóan ott volt a szemében. Izmai, ugyanúgy, mint amikor visszarántott, most is kidagadtak hófehér nyakán és csuklóján. Szinte felrobban a haragtól. Rémülten néztem, miként hatalmasodnak el gyilkos indulatai. A bűntelen angyal helyett egy valódi szörny állt előttem. Egy vadállat, feltörni készülő dühvel, vérben forgó szemekkel. Egy vadállat, aki csak arra vár, hogy kettéharaphassa a torkomat.

***

- Yoona, miért bambulsz úgy, mint aki szellemet lát? Lóbálta meg orrom előtt a kezét Nevenincs Megmentőm.

Távolba révedt tekintetem a hirtelen mozdulattól megrebbent.

- Semmit. - válaszoltam. - Csak egy pillanatig azt hittem, hogy Te... De nem is érdekes. Azt hiszem, kezd az agyamra menni a mai nap, és már lehetetlen dolgokat látok. Vagy az is megeshet, hogy a hidegtől érzem úgy, mintha egy jégdarab lenne a testem.

- Igen. - értett egyet. - Jobb lesz, ha sietünk. Nem túl jó ötlet ilyenkor órákig császkálni a sötétben. Na meg Chungho már biztosan ideges, hol maradunk ennyi ideig.

- Ki az a Chungho? - kérdeztem kíváncsian. Azt reméltem, néhány ártatlan kérdéssel Róla is megtudhatok valamit.

- Áh, csak a személyi titkárom. - Felelte kitérően. Ám amikor látta, hogy nem elégszem meg ennyivel, hozzátette. - És néha egyéb feladatokat is teljesít. Például bevásárol, eljár helyettem bizonyos rendezvényekre, segít az üzleti ügyeim lebonyolításában, egyszóval olyan ember, akiben feltétel nélkül megbízhatok, mert tudom, hogy sosem árul el.

- Elárulni? - Ez úgy hangzott, mintha valami törvényelleneset követtél volna el, és most bujkálni kényszerülsz. Egyébként mit kerestél ilyen későn errefelé? Még sohasem láttalak Jejeun.

- Ki tudja. Lehet, hogy tényleg csináltam valamit. - Felelte és kihívóan megvillantotta fehér fogsorát. 

- Mindegy. Nem akarom tudni. - Kelletlenül húztam össze magamon vékony fekete kardigánomat. Menjünk inkább.

- Már nem sok. - Békített. Láthatta rajtam, hogy jelen pillanatban nem vagyok épp mosolygós hangulatban. - Ha kilépünk, tíz perc alatt odaérhetünk.

- Hova? - akartam kérdezni, de inkább csendben maradtam. Tudtam, úgysem hajlandó mondani semmit. Előbbi kérdésemre, miszerint mit keres errefelé, szintén nem válaszolt, úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.

Így hát elindultunk, ezzel megszakítva a beszélgetést.

Azonban most már én sem akartam társalogni. Nevenincs Megmentőm ijesztő viselkedése szótlanságra és megfontoltságra sarkallt. Elhatároztam, hogy ezután előrelátóbb és éberebb leszek. Első lépésként megfogadtam, hogy véget vetek a felesleges szóáradatnak, és csak akkor nyitom ki a számat, ha feltétlen szükséges.

Jó negyedóra gyaloglás után egy számomra ismeretlen, városon kívüli repülőtér-szerűséghez érkeztünk. Vagyis inkább csak egy elhagyott területre, ahol egyetlen egy gép várakozott, amit jóindulattal sem igen lehetett repülőtérnek nevezni. A kifutópálya rövid volt és göröngyös. Körös-körül gaz, amiből egyértelműen kiderült, nem felszállópályának tervezték. Nevenincs Megmentőm azonban töretlenül haladt a hatalmas fehér gépezet felé, így lassanként derengeni kezdett, hogy feltételezésem, miszerint ezzel a monstrummal jutunk el Szöulba, vagy legalábbis a közelébe, igaznak bizonyult.

Chungho is előkerült a gép belsejéből. Meghajolt, tiszteletteljesen üdvözölte gazdáját, de tőlem nem volt különösebben meghatva, valószínűleg már tudta, hogy jövünk.

A hosszú feljáró után, mikor végre beléptünk, szinte a szó szoros értelmében földbe gyökerezett a lábam. Még sohasem utaztam repülőn, és amit láttam, minden képzeletemet felülmúlta.

Nem vagyok otthon a repülőmárkák terén, de a Boeing világhírű gépeiről már hallottam... Amiben most álltam, valószínűleg a legújabb luxusfejlesztésük lehetett. A tízhelyiséges gépen a szokásos utazótér mellett volt egy társalgó, hatalmas  fenyőfa asztallal a közepén, egy iroda, egy étkező mini étteremmel, valamint három hálószoba, egy zuhanyzó és mellette mellékhelyiség, különleges légfrissítő és szagelhárító rendszerrel felszerelve.

Minden bútor és berendezés a bézs különböző árnyalataiban pompázott, és lerítt róluk, hogy nem valami utolsó leértékelt silány kacatok, hanem borsos árat fizetett értük, aki megvette. Már-már bántóan nagy csillogás és a tisztaság uralkodott mindenütt. Sehol egy porszem, vagy földre hullott kenyérmorzsa. Mintha egy katalógusból kelt volna életre, és szállt volna ki. Óvatosan leültem az egyik kanapé szélére, ügyelve, hogy minél kevésbé érjek a selymes bőrhöz. Névtelen útitársam bátorított, érezzem magam otthon és terpeszkedjek el az egyik fotelban. Unszolására egy ablak melletti ülést választottam, de kérdésére, kérek-e valamit enni, csak ingattam a fejem. Így hát nem zaklatott tovább, hanem belesüppedt egy kipárnázott, puha kanapéba.

Már azt hittem, végre semmi kellemetlenség nem érhet, azonban egyvalamivel   nem számoltam: a hányingerrel. Alighogy felemelkedtünk, szédülni kezdtem, kavargott a gyomrom, azt hittem, ott helyben kidobom a taccsot. Autóban, közlekedési eszközökön is lettem már rosszul korábban, most azonban olyan elemi erővel tört rám mindez, hogy azt sem tudtam, mit kéne tennem. Szólni nem akartam, így hát csak bámultam ki az ablakon, és rettegtem, hogy nem bírom magamban tartani a gyomromból feltörni készülő valamit. Fél órába telt, mire nagyjából rendeződtem, és enyhülni kezdett az émelyítő érzés. Jóformán az egész utat végigizgultam, és amikor végre kiszálltunk, megkönnyebbülten lélegeztem fel. Ekkorra már annyira kifáradtam a sok idegeskedéstől és az éjszakázástól, hogy azt se néztem, merre, csak mentem. Szerencsémre Nevenincs Megmentőm előre lefoglalt egy szobát valami hotelben, így nekem csak annyi dolgom maradt, hogy félájultan bedőljek az ágyba. Boldogan, álom nélkül aludtam, mindez azonban nem tartott sokáig, ugyanis egyszer csak arra eszméltem, hogy valaki két kézzel rázza a vállamat.

- Mi az?  - Motyogtam magam elé. - Mi olyan sürgős, ami nem várhat reggelig? - Zsörtölődtem lezárt szempilláim mögül. Bosszantott, hogy épp csak elaludtam, és máris felzavartak.

- Elnézést kisasszony, de az úr azt kérte, hogy készítsem fel, mire visszaér.

- Tessék??? - Felültem az ágyban és tágra nyitottam a szemem. A hirtelen fény hatására fájdalmasan összehúztam magam. Sosem volt erősségem a koránkelés, főleg nem egy olyan nap után, mint a tegnapi.

- Bocsánatát kérem, de a Mr azt az utasítást adta, hogy öltöztessem fel, amíg Ő távol van. - Ismételte alázatosan az előttem álló ahjumma. - Így sajnálatos módom arra kell kérnem, hogy legyen szíves és fáradjon át a fürdőhelyiségbe.

Megvakartam a fejem, és mikor láttam, az asszonyság komolyan gondolja, amit mondott, halk morgolódások közepette áttámolyogtam a fürdőszobába. Szinte körül sem nézhettem, máris mellettem termett, és elkezdte leráncigálni a ruháimat. Persze mindezt nagy előzékenység közepette. Felháborodott tiltakozásomat, miszerint képes vagyok magamtól is levetkőzni, figyelmen kívül hagyta, és szakszerű, erős mozdulatokkal egymás után hámozta le rólam a kardigánomat, pólómat, nadrágomat, míg végül a fehérneműim is a földön hevertek, én meg csak álltam és tanácstalanul bámultam az eseményeket. Azonban ellenkezésre nem maradt időm, ugyanis a következő pillanatban betessékelt a hatalmas hófehér kádba, melyben már ott várt a jó forró és gőzölgő fürdővíz. Egy nagy és masszív mosakodószivaccsal dörzsölgetni kezdte a karomat. Magam is meglepődtem a tetemes koszmennyiségen, ami az áttetsző vizet sötétszürkére színezte. A néni erejét, és engem sem kímélve igyekezett megszabadítani minden piszoktól. Egyik kezével a hátamat mosta, másikkal pedig már a hajamra kente a sampont. Azt hittem, ezzel vége is a dolognak, de tévedtem, mert a java ezután kezdődött. Kiderült ugyanis, hogy a fürdés és hajmosás után egy alapos "átváltoztatáson" megyek keresztül. Nemcsak, hogy felöltöztetett és kisminkelt, de még a lábamról, karomról, és egyéb testrészeimről is eltávolította a nem kívánatos szőrszálakat, egy jó nagy adag gyanta és egy epilátor segítségével. Mire végeztünk, nem éreztem a bőrömet, azaz inkább túlságosan is éreztem. Úgy sajgott, mint még soha. Alig láttam a szemembe gyűlt könycsepp-tengertől, és a szám szélét is rég véresre haraptam. Hiába, nem szoktam hozzá az efféle "élvezetekhez", a drasztikus módszerek pedig megviselték gyanútlan testemet. A művelet végén ugyan az ahjumma bekent egy narancs-fahéj-citrom illatú nyugtató krémmel, de a fájdalom miatt ért megrázkódtatás így sem múlt el teljesen. Siránkozásom azonban, jól tudtam, semmihez sem vezetne, így összeszorított foggal tűrtem, tegyen belátása szerint. Hagytam, hogy egy hatalmas fésűvel essen neki a tincseimnek, és addig húzza és cibálja őket, amíg a szerinte megfelelő irányba nem állnak. Engedtem, hogy farsangi bohócot csináljon belőlem. Legalábbis biztos voltam benne, a rengeteg alapozó, szemhéjpúder, tus és egyéb kencefice után, amit az arcomra kent, jó eséllyel indulhatnék a címért. Legvégül egy hosszú, csipkés ruhát varázsolt elő. Rosszat sejtve ráncoltam a homlokomat. A fehér, díszes ruha ugyanis sokkal inkább egy menyasszonyi ruhára emlékeztettet, mint egy átlagos, hétköznapokon is hordható darabra. Ráadásul jobban kedveltem a kényelmes és praktikus dolgokat. Az említett példányról azonban egyik sem volt elmondható. Természetesen ellenállásról szó sem lehetett. Így végül nagy önuralom árán, de belepréseltem magam. Azaz hagytam, hogy feladja rám, ugyanis nem volt hajlandó megengedni, hogy a szabad két kezemet használjam.

- Nem is rossz. Állapította meg elégedetten, amikor végre teljesen felhúzta a cipzárt.

- Tényleg? - Tudakozódtam óvatosan. Én magam ugyanis erősen kételkedtem, hogy kinézetemre más jelző is illik a borzalmasat kivéve.

- Igen, igen, azért mondom. - Felelte. - De ha nekem nem hisz, győződjön meg maga. A másik szobában talál egy tükröt, közvetlenül az ablak mellett. Menjen előre, én is mindjárt ott leszek, csak előbb rendet kell raknom ebben a nagy felfordulásban.

- Rendben, köszönöm! - Hálálkodtam illedelmesen és kiléptem a fürdőszobából.

Becsuktam magam mögött az ajtót, majd az említett tükör irányába fordultam.

Csak ekkor vettem észre, hogy nem egyedül vagyok a szobában. Nevenincs Megmentőm az ablak mellett állt és épp hófehér ingjétől igyekezett megszabadulni. Az ajtó nyitódására azonban megfordult.

- Máris elkészültetek? - Kérdezte meglepetten. - Nagyszerű.

- I-i-igen. - Dadogtam. Tekintetem tökéletes testére tévedt, és ott is maradt. Kimeredt szemekkel bámultam izmos mellkasát. Szerencsémre nem égett a villany, csak néhány gyertya pislákoló fénye derengett a világos falakon. Így Ő nem láthatta, miként gyullad, és pirul ki egyre jobban az arcom. 

A levegő szó szerint égni kezdett körülöttem. A szívem zakatolt, a lábam remegett. Teltek a másodpercek és én nem tudtam semmit sem mondani. A fejem üresen kongott, akár a téli éjszaka. Egy hirtelen légáramlat eloltotta a maradék három gyertyát, így teljes sötétség borult a szobára.

- Nem félsz? - Szólalt meg titokzatos megmentőm.

- Miétől félnék? - Kérdeztem vissza dobogó szívvel. 

- Tőlem. - Jött a felelet valahonnan a szoba másik sarkából.

- De hiszen megmentetted az életemet! - Tiltakoztam.

- Igaz, - Helyeselt. - de Te nem ismersz. Nem tudod, hogy milyen vagyok igazából. 

- Milyen? - Igyekeztem, hogy a hangom a lehető legkevésbé remegjen, de valahogy nem jött össze. Nagyot nyeltem.

- Biztosan tudni akarod? - Érdeklődött. A választ azonban meg sem várta, a következő pillanatban már ott áll, közvetlenül mellettem.

- Igen. - Préseltem ki magamból cseppet sem magabiztosan. A másodperc törtrésze alatt lepergett előttem eddigi életem, és azt hiszem, készen voltam rá, hogy fél percen belül átvágott nyakkal heverjek a parkettán. Éppen ezért nagyon meglepődtem, amikor így szólt.:

- Akkor jól figyelj. - Utasított. Hátralépett két lépést és elmosolyodott. 

Értetlenül fürkésztem az arcát. Nem tudtam, miért csinálja ezt. Néztem tökéletes felsőtestét, dereka mellé eresztett két izmos kezét, széles vállait. Kinyitotta a száját. Azt hittem mondani akar valamit, de mégsem szólt, csak állt és várt. Tanácstalanul bámultam, sejtelmem sem volt, mire készül. Ekkor lassan elhúzta a száját.

Ajkai mögül elővillantak feltűnően nagy és éles szemfogai. Tudtam, hogy mit látok, mégis képtelen voltam felfogni.

- Most sem félsz? - Ismételte meg előbbi kérdését.

- Nem. - Hazudtam. - Nem tudom, miért kellene félnem Tőled.

- Biztos vagy benne? - Érdeklődött. - Gúnyosan mosolygott, melytől még jobban láthatóvá váltak azok a bizonyos fogak.

- Igen, biztos. - Feleltem, még mindig határozottságot színlelve.

- Teljesen biztos? - Erősködött- Egy kicsit sem félsz? - Szemei ismét izzani kezdtek, de most sokkal halványabban és kevésbé ijesztően, mint a Sarabangnál.

- Teljesen biztos.

- És miért bízol bennem ennyire? Hiszen tudod...

- Azért, mert megmentetted az életemet, és azért, mert képtelen lennél bántani.

- Sosem lehetsz biztos semmiben. Legfőképpen bennem nem bízhatsz meg...

- De igen. Te vagy az egyetlen ember, akire jelenleg támaszkodhatok.- Feleltem, jó erősen megnyomva az ember szót.

- Akkor nagyon tévedsz.

- Nem, nem tévedek. Tudom.

- És honnan tudod? - Kíváncsiskodott. Arckifejezéséből ítélve nem erre a válaszra számított.

- A mellkasod. - Suttogtam. - A mellkasodon lévő jel... 

- Micsoda? -  Kérdezett vissza.

A fürdőszobában azonban végzett az ahjumma a pakolással, így válasz helyett a villanykapcsolóhoz ugrottam, miközben Névtelen Megmentőm magára rántotta a kezében szorongatott inget. Mire az ahjumma kiért, mindketten félreérthetetlen helyzetben, viszonylag semleges arckifejezéssel igyekeztünk valamilyen elfoglaltság után nézni. Én az ágyat vetettem be, titokzatos Megmentőm pedig az ablakon bámult kifelé nagy érdeklődéssel, és úgy tett, mintha a csillagokat tanulmányozná, amikből nem sok minden látszott, tekintve, hogy lassan pirkadni kezdett, ráadásul a villany is égett. Azt hiszem, sikerült elhitetnünk, hogy minden a legnagyobb rendben. Legalábbis úgy tűnt, az ahjumma semmit nem vett észre.

Húsz perc múlva összekészülődve, bőröndökkel felszerelkezve álltunk a szálloda bejáratánál. És nagyjából harminc perccel később egy tűzpiros Farrariban suhantunk Szöul belvárosa felé.

***

Elgondolkozva meredtem magam elé. Bár már jó háromnegyed óra eltelt, még mindig képtelen voltam feldolgozni, amit láttam. Minden porcikám tiltakozott a tény ellen, holott tudtam, mindaz, ami történt, épp annyira létező és valóságos, mint ahogy itt ülök és lélegzem. Hogy aki visszarántott a halál torkából és megmentette az életemet, egy vámpír. Egy igazi élő - halott vámpír...