2015. szeptember 19., szombat

4. rész: Lehetetlen lehetséges


Szótlanul sétáltunk egymás mellett. Ő láthatóan gondolataiba merült, nekem pedig semmi ötletem nem volt, miről beszélgethetnénk.  Pedig nagyon szerettem volna tudni, hová is megyünk. De nem mertem megszakítani a csendet. Így csak némán ereszkedtünk lefelé. 
Mérges voltam magamra, amiért nagyobb ellenvetés nélkül beleegyeztem az útba. Névtelen Megmentőmnek ugyanis - legalábbis egyelőre- nem állt szándékában felvilágosítani a részletekről. Rossz érzésem támadt. Egyre inkább az a gondolat motoszkált a fejemben, hogy nem volt jó ötlet eljönnöm otthonról. Ráadásul furdalt a lelkiismeret, amiért nem szóltam anyának. Bár igaz, Min-Hee-t cseppet sem izgatta, mi van velem, kivéve persze, ha a zaklatásomról volt szó, de azért ez más. Az éjszaka közepén lelépni egy idegennel, úgy, hogy az égvilágon semmit sem tudok róla, ezen még anya is kiakadna. Bár, ha Kai tényleg beszélt vele és ő elengedett, akkor nem vagyok pácban. Legalábbis nem akkorában. Mindenesetre furcsa, hogy nem ellenezte. Ezelőtt soha sehova nem mehettem el, még Jejun belül se nagyon, nem hogy Szöulba.
Könnyelműségemnek, biztos voltam benne, lesznek negatív következményei. Sőt, nemcsak lesznek, már voltak is. Ugyanis eszembe jutott, iratok híján nehezen jutok el bárhová is, én pedig se a személyimet, se más, hivatalos papírt nem hoztam magammal. A tartalék  ruhákról és egyéb kiegészítőkről nem is beszélve.
- Mondtam, hogy mindent idejében megtudsz. - szólalt meg mellettem Nevenincs Megmentőm. - Felesleges azon aggódnod, mi lesz az irataiddal vagy, hogy honnan szerzel ruhákat.
Elképedten néztem rá.
- Honnan tudod, mi jár a fejemben? - kérdeztem meglepetten. Talán képes vagy olvasni a gondolataimban?
- Mi ez az értetlen fej? - érdeklődött. A szája sarkában megjelenő mosoly jelezte, magában jól mulat a feltételezésemen.
- Semmi, csak azon gondolkoztam, talán nem kellett volna Veled jönnöm... Hiszen az égvilágon semmit sem tudok, nemcsak Rólad, de az apámról sem. - válaszoltam. - Az igazat megvallva nem is emlékszem rá. Egy hónapos voltam, amikor otthagyott bennünket. - ahogy ezt kimondtam, még jobban elment a kedvem az egésztől.
 - Éppen ezért kell most velem jönnöd, - biztatott. - hogy megismerd Kait, sőt nemcsak őt, hanem vele együtt saját magadat is. Hogy olyanokat tegyél, amiket eddig soha, más legyél,mint amilyen voltál. Használd ki az eléd hulló lehetőségeket és élvezd emberi létednek minden pillanatát. Fogd fel kalandként, vagy egyfajta játékként, amit feltétlen meg akarsz nyerni. Ha a percnyi nehézségek helyett a célra koncentrálsz, és csak azt látod magad előtt, akkor a jelenlegi problémáid sokkal kevésbé tűnnek leküzdhetetlennek. Ne engedd, hogy az átmeneti nehézségek eltántorítsanak. Gondolj arra, amit el akarsz érni. Lehet ez egy nagy és nemes cél, de akár egy apróság is, melynek beteljesülése mindennél boldogabbá tenne. Valami, amire vágysz.
- Úgy beszélsz, mint egy rossz pszichológus. - fintorogtam. Honnan veszed, hogy meg akarok változni, és hogy egyáltalán vannak álmaim? Mit szólnál, ha azt mondanám, egyetlen célom sincs a világban? Nem forgatok világmegváltó terveket a fejemben, nem áll szándékomban mártírként felajánlani az életemet másokért, sőt, tulajdonképpen élni sincs kedvem! De nem hinném, hogy ezt éppen Neked kéne magyaráznom.
- Én pedig nem hiszem el, amit mondasz. - felelte. Az életösztön az emberek alapvető tulajdonságai közé tartozik. Ennek az ösztönnek a hajtóereje a boldogság utáni vágy. Mert, ha belül, lelkileg egyensúlyban vagy, akkor érzed magad teljesnek és nem jut eszedbe, hogy leugorj egy szikláról. Egyszerűen azért, mert boldog vagy, vagy boldog akarsz lenni. Az életösztön az, ami visszatart attól, hogy olyasmit tegyél, amit soha nem vonhatsz vissza, vagy tehetsz nem megtörténtté. Ez az, ami a legnehezebb időkben erőt ad, és visszavezet a helyes útra.
- De bennem már nincs meg ez az ösztön. - makacskodtam. - Nem akarom tovább élni a nyomorult kis életemet. Elég volt. Nem maradt más vágyam, csak hogy bevégezzem és megnyugodjak végre. Azt szeretném, ha véget érne a bensőmben kavargó kín. Arra vágyom, hogy kialudjanak a csontjaimat pusztító lángok, elhalkuljon a fülemben kattogó téboly. Egyszerűen képtelen vagyok másra gondolni. A szívembe döfném az első karót, ami a kezem közé akad...
- Hát nem érted? - üvöltött rám olyan hangsúllyal, hogy ereimben megfagyott a vér. - Ha öngyilkos lettél, már semmit sem tudsz tenni?!? Ha leugrasz, begyógyszerezed magad, elvágod az ereidet, vagy mit tudom én, mi a f*szt csinálsz, nem vonhatod vissza és nem kezdheted elölről. Mert csak egy k*rva kib*aszott életed van! Csak egy! És hidd el, rohadtul meg fogod bánni a könnyelműségedet. Most azt hiszed, nincs rosszabb, de nagyon tévedsz. Rá fogsz döbbenni, hogy az Istentől kapott élet a legcsodálatosabb dolog a világon. Csakhogy már késő lesz.
Amíg természetes, fel sem tűnik, mekkora érték. Magától értetődően dobog a szíved, szinte öntudatlanul látsz, hallasz és érzel. Szeretsz, gyűlölsz, sírsz, nevetsz. Egykedvűen rágod fogaid között az ételt, dühös vagy, ha esik a hó vagy fúj a szél. Állandóan rohansz valahová, azt sem tudod miért, csak loholsz. Nyavalyogsz a pitiáner problémáid miatt, holott arra is képtelen vagy, hogy felfogd, mekkora szerencséd van, hogy épen és egészségesen futkározhatsz a világban, ahelyett, hogy bűzölgő hullaként oszladozol egy sötét sírkamra áporodott fenekén. Azt hiszed, a halál megoldja a problémáidat? Azt hiszed, ha megszűnik dobogni a szíved, azt jelenti, befejezted? Hogy vele együtt eltűnik minden, ami a világhoz láncol? Hogy a kötelesség és a kín fogalma egyszerűen semmissé válik? Hogy majd ítéletnapig ellebegsz a Nirvana üdítő habjain,és élvezed a semmittevés mámorító érzését? Azt képzeled, csak úgy visszaléphetsz? Anélkül, hogy bármiféle következményei lennének? Elárulom Neked, a halál után is van élet. Na persze nem olyan, mint amilyet a Földön élsz. Távolról sem. Tulajdonképpen nem is igazán nevezhető életnek. Egyfajta bolyongás az élet és a végső megmérettetés között. Az öngyilkosok és mindazok, akik méltatlanok a végső nyugalomra, kétségbeesetten próbálnak feloldozást találni a bűneikre. Azonban ez nem olyan egyszerű. Mivel meghaltak, nem térhetnek vissza az emberek világába, és önhibájukból a mennyekből is kitaszíttattak. Azaz világ végéig tartó szenvedésre vannak ítélve. Örök időkig céltalanul és magányosan szenvednek az elhagyatottság és az önvád súlyával a hátukon. Meggörnyedve cipelik a megbánás terheit, melyek nehéz bilincsekként húzzák a pokol felé a testüket. A bűn vonzásának való ellenállás pedig emberi ésszel elképzelhetetlen és felfoghatatlan fájdalommal jár... - Ahogy beszélt, düh áradt a hangjából. Harag, megvetés és gyűlölet köde gomolygott a levegőben. Tudtam, legszívesebben visszatekerné az időt, de nem azért, hogy megmentsen, hanem, hogy ő maga taszíthasson a mélybe. Normális esetben szó nélkül otthagytam volna. Mondjuk, ha fényes nappal, az utcán találkozunk. Azonban jelenlegi helyzetemet cseppet sem nevezhettem hétköznapinak. Nem csupán azért, mert a Sarabang lábánál, vaksötétben álltunk egymással szemben. És nem azért, mert tizenhat éves létemre naivan követtem egy idegen és megbízhatatlan férfit, aki közel állt ahhoz, hogy végezzen velem. Mindezen tények eltörpültek amellett, amit láttam. Egy bizarr és megmagyarázhatatlan dolgot. Névtelen Megmentőm tekintete ugyanis hirtelen más lett. Ahogy egyre hevesebben dobálta egymás után a szavakat, koromfekete írisze fokozatosan pirossá, majd égő vörössé változott. Vibrált, izzott, akár egy kitörni készülő vulkán. A testében rejlő forróság jól láthatóan ott volt a szemében. Izmai, ugyanúgy, mint amikor visszarántott, most is kidagadtak hófehér nyakán és csuklóján. Szinte felrobban a haragtól. Rémülten néztem, miként hatalmasodnak el gyilkos indulatai. A bűntelen angyal helyett egy valódi szörny állt előttem. Egy vadállat, feltörni készülő dühvel, vérben forgó szemekkel. Egy vadállat, aki csak arra vár, hogy kettéharaphassa a torkomat.
***
- Yoona, miért bambulsz úgy, mint aki szellemet lát? Lóbálta meg orrom előtt a kezét Nevenincs Megmentőm.
Távolba révedt tekintetem a hirtelen mozdulattól megrebbent.
- Semmit. - válaszoltam. - Csak egy pillanatig azt hittem, hogy Te... De nem is érdekes. Azt hiszem, kezd az agyamra menni a mai nap, és már lehetetlen dolgokat látok. Vagy az is megeshet, hogy a hidegtől érzem úgy, mintha egy jégdarab lenne a testem.
- Igen. - értett egyet. - Jobb lesz, ha sietünk. Nem túl jó ötlet ilyenkor órákig császkálni a sötétben. Na meg Chungho már biztosan ideges, hol maradunk ennyi ideig.
- Ki az a Chungho? - kérdeztem kíváncsian. Azt reméltem, néhány ártatlan kérdéssel Róla is megtudhatok valamit.
- Áh, csak a személyi titkárom. - Felelte kitérően. Ám amikor látta, hogy nem elégszem meg ennyivel, hozzátette. - És néha egyéb feladatokat is teljesít. Például bevásárol, eljár helyettem bizonyos rendezvényekre, segít az üzleti ügyeim lebonyolításában, egyszóval olyan ember, akiben feltétel nélkül megbízhatok, mert tudom, hogy sosem árul el.
- Elárulni? - Ez úgy hangzott, mintha valami törvényelleneset követtél volna el, és most bujkálni kényszerülsz. Egyébként mit kerestél ilyen későn errefelé? Még sohasem láttalak Jejeun.
- Ki tudja. Lehet, hogy tényleg csináltam valamit. - Felelte és kihívóan megvillantotta fehér fogsorát. 
- Mindegy. Nem akarom tudni. - Kelletlenül húztam össze magamon vékony fekete kardigánomat. Menjünk inkább.
- Már nem sok. - Békített. Láthatta rajtam, hogy jelen pillanatban nem vagyok épp mosolygós hangulatban. - Ha kilépünk, tíz perc alatt odaérhetünk.
- Hova? - akartam kérdezni, de inkább csendben maradtam. Tudtam, úgysem hajlandó mondani semmit. Előbbi kérdésemre, miszerint mit keres errefelé, szintén nem válaszolt, úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.
Így hát elindultunk, ezzel megszakítva a beszélgetést.
Azonban most már én sem akartam társalogni. Nevenincs Megmentőm ijesztő viselkedése szótlanságra és megfontoltságra sarkallt. Elhatároztam, hogy ezután előrelátóbb és éberebb leszek. Első lépésként megfogadtam, hogy véget vetek a felesleges szóáradatnak, és csak akkor nyitom ki a számat, ha feltétlen szükséges.
Jó negyedóra gyaloglás után egy számomra ismeretlen, városon kívüli repülőtér-szerűséghez érkeztünk. Vagyis inkább csak egy elhagyott területre, ahol egyetlen egy gép várakozott, amit jóindulattal sem igen lehetett repülőtérnek nevezni. A kifutópálya rövid volt és göröngyös. Körös-körül gaz, amiből egyértelműen kiderült, nem felszállópályának tervezték. Nevenincs Megmentőm azonban töretlenül haladt a hatalmas fehér gépezet felé, így lassanként derengeni kezdett, hogy feltételezésem, miszerint ezzel a monstrummal jutunk el Szöulba, vagy legalábbis a közelébe, igaznak bizonyult.
Chungho is előkerült a gép belsejéből. Meghajolt, tiszteletteljesen üdvözölte gazdáját, de tőlem nem volt különösebben meghatva, valószínűleg már tudta, hogy jövünk.
A hosszú feljáró után, mikor végre beléptünk, szinte a szó szoros értelmében földbe gyökerezett a lábam. Még sohasem utaztam repülőn, és amit láttam, minden képzeletemet felülmúlta.
Nem vagyok otthon a repülőmárkák terén, de a Boeing világhírű gépeiről már hallottam... Amiben most álltam, valószínűleg a legújabb luxusfejlesztésük lehetett. A tízhelyiséges gépen a szokásos utazótér mellett volt egy társalgó, hatalmas  fenyőfa asztallal a közepén, egy iroda, egy étkező mini étteremmel, valamint három hálószoba, egy zuhanyzó és mellette mellékhelyiség, különleges légfrissítő és szagelhárító rendszerrel felszerelve.
Minden bútor és berendezés a bézs különböző árnyalataiban pompázott, és lerítt róluk, hogy nem valami utolsó leértékelt silány kacatok, hanem borsos árat fizetett értük, aki megvette. Már-már bántóan nagy csillogás és a tisztaság uralkodott mindenütt. Sehol egy porszem, vagy földre hullott kenyérmorzsa. Mintha egy katalógusból kelt volna életre, és szállt volna ki. Óvatosan leültem az egyik kanapé szélére, ügyelve, hogy minél kevésbé érjek a selymes bőrhöz. Névtelen útitársam bátorított, érezzem magam otthon és terpeszkedjek el az egyik fotelban. Unszolására egy ablak melletti ülést választottam, de kérdésére, kérek-e valamit enni, csak ingattam a fejem. Így hát nem zaklatott tovább, hanem belesüppedt egy kipárnázott, puha kanapéba.
Már azt hittem, végre semmi kellemetlenség nem érhet, azonban egyvalamivel   nem számoltam: a hányingerrel. Alighogy felemelkedtünk, szédülni kezdtem, kavargott a gyomrom, azt hittem, ott helyben kidobom a taccsot. Autóban, közlekedési eszközökön is lettem már rosszul korábban, most azonban olyan elemi erővel tört rám mindez, hogy azt sem tudtam, mit kéne tennem. Szólni nem akartam, így hát csak bámultam ki az ablakon, és rettegtem, hogy nem bírom magamban tartani a gyomromból feltörni készülő valamit. Fél órába telt, mire nagyjából rendeződtem, és enyhülni kezdett az émelyítő érzés. Jóformán az egész utat végigizgultam, és amikor végre kiszálltunk, megkönnyebbülten lélegeztem fel. Ekkorra már annyira kifáradtam a sok idegeskedéstől és az éjszakázástól, hogy azt se néztem, merre, csak mentem. Szerencsémre Nevenincs Megmentőm előre lefoglalt egy szobát valami hotelben, így nekem csak annyi dolgom maradt, hogy félájultan bedőljek az ágyba. Boldogan, álom nélkül aludtam, mindez azonban nem tartott sokáig, ugyanis egyszer csak arra eszméltem, hogy valaki két kézzel rázza a vállamat.
- Mi az?  - Motyogtam magam elé. - Mi olyan sürgős, ami nem várhat reggelig? - Zsörtölődtem lezárt szempilláim mögül. Bosszantott, hogy épp csak elaludtam, és máris felzavartak.
- Elnézést kisasszony, de az úr azt kérte, hogy készítsem fel, mire visszaér.
- Tessék??? - Felültem az ágyban és tágra nyitottam a szemem. A hirtelen fény hatására fájdalmasan összehúztam magam. Sosem volt erősségem a koránkelés, főleg nem egy olyan nap után, mint a tegnapi.
- Bocsánatát kérem, de a Mr azt az utasítást adta, hogy öltöztessem fel, amíg Ő távol van. - Ismételte alázatosan az előttem álló ahjumma. - Így sajnálatos módom arra kell kérnem, hogy legyen szíves és fáradjon át a fürdőhelyiségbe.
Megvakartam a fejem, és mikor láttam, az asszonyság komolyan gondolja, amit mondott, halk morgolódások közepette áttámolyogtam a fürdőszobába. Szinte körül sem nézhettem, máris mellettem termett, és elkezdte leráncigálni a ruháimat. Persze mindezt nagy előzékenység közepette. Felháborodott tiltakozásomat, miszerint képes vagyok magamtól is levetkőzni, figyelmen kívül hagyta, és szakszerű, erős mozdulatokkal egymás után hámozta le rólam a kardigánomat, pólómat, nadrágomat, míg végül a fehérneműim is a földön hevertek, én meg csak álltam és tanácstalanul bámultam az eseményeket. Azonban ellenkezésre nem maradt időm, ugyanis a következő pillanatban betessékelt a hatalmas hófehér kádba, melyben már ott várt a jó forró és gőzölgő fürdővíz. Egy nagy és masszív mosakodószivaccsal dörzsölgetni kezdte a karomat. Magam is meglepődtem a tetemes koszmennyiségen, ami az áttetsző vizet sötétszürkére színezte. A néni erejét, és engem sem kímélve igyekezett megszabadítani minden piszoktól. Egyik kezével a hátamat mosta, másikkal pedig már a hajamra kente a sampont. Azt hittem, ezzel vége is a dolognak, de tévedtem, mert a java ezután kezdődött. Kiderült ugyanis, hogy a fürdés és hajmosás után egy alapos "átváltoztatáson" megyek keresztül. Nemcsak, hogy felöltöztetett és kisminkelt, de még a lábamról, karomról, és egyéb testrészeimről is eltávolította a nem kívánatos szőrszálakat, egy jó nagy adag gyanta és egy epilátor segítségével. Mire végeztünk, nem éreztem a bőrömet, azaz inkább túlságosan is éreztem. Úgy sajgott, mint még soha. Alig láttam a szemembe gyűlt könycsepp-tengertől, és a szám szélét is rég véresre haraptam. Hiába, nem szoktam hozzá az efféle "élvezetekhez", a drasztikus módszerek pedig megviselték gyanútlan testemet. A művelet végén ugyan az ahjumma bekent egy narancs-fahéj-citrom illatú nyugtató krémmel, de a fájdalom miatt ért megrázkódtatás így sem múlt el teljesen. Siránkozásom azonban, jól tudtam, semmihez sem vezetne, így összeszorított foggal tűrtem, tegyen belátása szerint. Hagytam, hogy egy hatalmas fésűvel essen neki a tincseimnek, és addig húzza és cibálja őket, amíg a szerinte megfelelő irányba nem állnak. Engedtem, hogy farsangi bohócot csináljon belőlem. Legalábbis biztos voltam benne, a rengeteg alapozó, szemhéjpúder, tus és egyéb kencefice után, amit az arcomra kent, jó eséllyel indulhatnék a címért. Legvégül egy hosszú, csipkés ruhát varázsolt elő. Rosszat sejtve ráncoltam a homlokomat. A fehér, díszes ruha ugyanis sokkal inkább egy menyasszonyi ruhára emlékeztettet, mint egy átlagos, hétköznapokon is hordható darabra. Ráadásul jobban kedveltem a kényelmes és praktikus dolgokat. Az említett példányról azonban egyik sem volt elmondható. Természetesen ellenállásról szó sem lehetett. Így végül nagy önuralom árán, de belepréseltem magam. Azaz hagytam, hogy feladja rám, ugyanis nem volt hajlandó megengedni, hogy a szabad két kezemet használjam.
- Nem is rossz. Állapította meg elégedetten, amikor végre teljesen felhúzta a cipzárt.
- Tényleg? - Tudakozódtam óvatosan. Én magam ugyanis erősen kételkedtem, hogy kinézetemre más jelző is illik a borzalmasat kivéve.
- Igen, igen, azért mondom. - Felelte. - De ha nekem nem hisz, győződjön meg maga. A másik szobában talál egy tükröt, közvetlenül az ablak mellett. Menjen előre, én is mindjárt ott leszek, csak előbb rendet kell raknom ebben a nagy felfordulásban.
- Rendben, köszönöm! - Hálálkodtam illedelmesen és kiléptem a fürdőszobából.
Becsuktam magam mögött az ajtót, majd az említett tükör irányába fordultam.
Csak ekkor vettem észre, hogy nem egyedül vagyok a szobában. Nevenincs Megmentőm az ablak mellett állt és épp hófehér ingjétől igyekezett megszabadulni. Az ajtó nyitódására azonban megfordult.
- Máris elkészültetek? - Kérdezte meglepetten. - Nagyszerű.
- I-i-igen. - Dadogtam. Tekintetem tökéletes testére tévedt, és ott is maradt. Kimeredt szemekkel bámultam izmos mellkasát. Szerencsémre nem égett a villany, csak néhány gyertya pislákoló fénye derengett a világos falakon. Így Ő nem láthatta, miként gyullad, és pirul ki egyre jobban az arcom. 
A levegő szó szerint égni kezdett körülöttem. A szívem zakatolt, a lábam remegett. Teltek a másodpercek és én nem tudtam semmit sem mondani. A fejem üresen kongott, akár a téli éjszaka. Egy hirtelen légáramlat eloltotta a maradék három gyertyát, így teljes sötétség borult a szobára.
- Nem félsz? - Szólalt meg titokzatos megmentőm.
- Miétől félnék? - Kérdeztem vissza dobogó szívvel. 
- Tőlem. - Jött a felelet valahonnan a szoba másik sarkából.
- De hiszen megmentetted az életemet! - Tiltakoztam.
- Igaz, - Helyeselt. - de Te nem ismersz. Nem tudod, hogy milyen vagyok igazából. 
- Milyen? - Igyekeztem, hogy a hangom a lehető legkevésbé remegjen, de valahogy nem jött össze. Nagyot nyeltem.
- Biztosan tudni akarod? - Érdeklődött. A választ azonban meg sem várta, a következő pillanatban már ott áll, közvetlenül mellettem.
- Igen. - Préseltem ki magamból cseppet sem magabiztosan. A másodperc törtrésze alatt lepergett előttem eddigi életem, és azt hiszem, készen voltam rá, hogy fél percen belül átvágott nyakkal heverjek a parkettán. Éppen ezért nagyon meglepődtem, amikor így szólt.:
- Akkor jól figyelj. - Utasított. Hátralépett két lépést és elmosolyodott. 
Értetlenül fürkésztem az arcát. Nem tudtam, miért csinálja ezt. Néztem tökéletes felsőtestét, dereka mellé eresztett két izmos kezét, széles vállait. Kinyitotta a száját. Azt hittem mondani akar valamit, de mégsem szólt, csak állt és várt. Tanácstalanul bámultam, sejtelmem sem volt, mire készül. Ekkor lassan elhúzta a száját.
Ajkai mögül elővillantak feltűnően nagy és éles szemfogai. Tudtam, hogy mit látok, mégis képtelen voltam felfogni.
- Most sem félsz? - Ismételte meg előbbi kérdését.
- Nem. - Hazudtam. - Nem tudom, miért kellene félnem Tőled.
- Biztos vagy benne? - Érdeklődött. - Gúnyosan mosolygott, melytől még jobban láthatóvá váltak azok a bizonyos fogak.
- Igen, biztos. - Feleltem, még mindig határozottságot színlelve.
- Teljesen biztos? - Erősködött- Egy kicsit sem félsz? - Szemei ismét izzani kezdtek, de most sokkal halványabban és kevésbé ijesztően, mint a Sarabangnál.
- Teljesen biztos.
- És miért bízol bennem ennyire? Hiszen tudod...
- Azért, mert megmentetted az életemet, és azért, mert képtelen lennél bántani.
- Sosem lehetsz biztos semmiben. Legfőképpen bennem nem bízhatsz meg...
- De igen. Te vagy az egyetlen ember, akire jelenleg támaszkodhatok.- Feleltem, jó erősen megnyomva az ember szót.
- Akkor nagyon tévedsz.
- Nem, nem tévedek. Tudom.
- És honnan tudod? - Kíváncsiskodott. Arckifejezéséből ítélve nem erre a válaszra számított.
- A mellkasod. - Suttogtam. - A mellkasodon lévő jel... 
- Micsoda? -  Kérdezett vissza.
A fürdőszobában azonban végzett az ahjumma a pakolással, így válasz helyett a villanykapcsolóhoz ugrottam, miközben Névtelen Megmentőm magára rántotta a kezében szorongatott inget. Mire az ahjumma kiért, mindketten félreérthetetlen helyzetben, viszonylag semleges arckifejezéssel igyekeztünk valamilyen elfoglaltság után nézni. Én az ágyat vetettem be, titokzatos Megmentőm pedig az ablakon bámult kifelé nagy érdeklődéssel, és úgy tett, mintha a csillagokat tanulmányozná, amikből nem sok minden látszott, tekintve, hogy lassan pirkadni kezdett, ráadásul a villany is égett. Azt hiszem, sikerült elhitetnünk, hogy minden a legnagyobb rendben. Legalábbis úgy tűnt, az ahjumma semmit nem vett észre.
Húsz perc múlva összekészülődve, bőröndökkel felszerelkezve álltunk a szálloda bejáratánál. És nagyjából harminc perccel később egy tűzpiros Farrariban suhantunk Szöul belvárosa felé.
***

Elgondolkozva meredtem magam elé. Bár már jó háromnegyed óra eltelt, még mindig képtelen voltam feldolgozni, amit láttam. Minden porcikám tiltakozott a tény ellen, holott tudtam, mindaz, ami történt, épp annyira létező és valóságos, mint ahogy itt ülök és lélegzem. Hogy aki visszarántott a halál torkából és megmentette az életemet, egy vámpír. Egy igazi élő - halott vámpír...


2015. augusztus 12., szerda

3. rész: Az első lépések


- Ne moccanj! - parancsolta fojtott hangon. - Lazuló karjának szorítását ismét ott éreztem a derekamon.
Ahogy a testünk összeért, észrevettem, miként feszülnek meg egyre jobban az izmai. Várt néhány másodpercet, majd óvatosan ismét a nyakamhoz hajolt. Lófarokba kötött hajamtól szabadon hozzáférhetett. Szája a bőrömet súrolta. Megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Miért? - szerettem volna kérdezni, de nem tehettem, mert bal kezével még mindig fogva tartotta a számat. A tenyere hideg volt, mint a jég. Ujjai alatt szinte teljesen lefagytam. Megmentő-támadóm különös viselkedésével egyre fokozta értetlenségemet. Ugyanis hirtelen minden magyarázat nélkül előttem termett és megragadta a csuklómat. Ijedten kaptam fel a fejem. Ekkor megpillantottam az arcát...
A meglepetéstől földbe gyökerezett a lábam. Csak álltam és bámultam magam elé. Néztem hófehér bőrét, ajkainak lágy ívét, finom vonalú orrát, angyali tekintetét. A tekintetet, melyhez foghatót még sohasem láttam. Gyönyörű, koromfekete szemei lángoló parázsként izzottak. Ahogy rám nézett, valamiféle titokzatos balsejtelem lepett el. Egy belső hang azt suttogta, fussak, amíg lehetőségem van rá. Ekkor azonban a Hold fénye megvilágította az arcát. Én pedig megbabonázva, elnyílt szájjal, mindenről megfeledkezve csodáltam földöntúli szépségét. Egyszerűen képtelen voltam betelni vele, vagy akár csak egy pillanata elmozdítani róla a tekintetemet. A szívem a torkomban dobogott. Olyan sebességgel zakatolt, hogy már-már azt hittem, kiugrik a helyéről.  Éreztem, már képtelen lennék hátat fordítani és elfutni. Fél perccel ezelőtt talán még megtehettem volna, de már nem. Egy láthatatlan kötelék kapcsolt össze bennünket, mely megakadályozta, hogy egy tapodtat is mozduljak. Eszembe jutott, bár én sokszor jöttem ide, még sohasem láttam, hogy rajtam kívül mást is vonzottak volna Sarabong halálthozó sziklái.



" Mit keresel itt és miért mentetted meg az életemet?"- kérdeztem a pillantásommal. Meg akartam fejteni a titkát, így minden erőmet összeszedtem és belenéztem sejtelmes szemeibe. S Ő engedte, hogy nézzem. Hagyta, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre merüljek a lelkében. Úgy éreztem, a szemén keresztül szívének legbelsőbb rejtekéig látok. A legtisztább és legártatlanabb lélekig, mely valaha létezett ezen a Földön.
- Hogyan... hogyan lehetsz ennyire... gyönyörű? - suttogtam, szinte csak önmagamnak.
Kérdésemre halványan elmosolyodott és így szólt:
- Ne higgy annak, amit látsz - mondta. - Csupán szemfényvesztés az egész. Álca.
- Hogy érted azt, hogy álca? - kérdeztem. Fogalmam sem volt róla, miről beszél.
Válasz azonban nem érkezett, mert ebben a pillanatban megzörrentek a hátam mögötti bokrok és angyali lovagom arca egyszeriben elsötétedett.
- A pokolba! - sziszegte összeszorított foggal. Még valami egyebet is mondott, de hogy mit, azt már nem értettem pontosan. Csak annyit hallottam, hogy ku*rva és még néhány, hasonlóan szép szót. A káromkodás többi része  érthetetlen morgássá torzult.
Előbbi, szelíd énje egy pillanat alatt szertefoszlott, helyette újra az a félelmetes és hátborzongató valaki állt előttem, aki visszarántott a sziklaperemről és azzal fenyegetett, hogy megöl.
- Bármi is történik, maradj mindig szorosan mellettem és nehogy elengedd a kezemet! Megértetted? - Ahogy rám nézett, pillantása komoly volt és haragos. Nyomát sem láttam benne a tisztaságnak. Inkább egy gyilkos vadállatra emlékeztetett. Egy feldühített farkasra, akit megzavartak délutáni szunyókálásában, és most arra készül, hogy megbüntesse nyugalmának megrontóját. Kézen fogott. Először tenyerébe vette a kezemet, majd ujjait szorosan összefonta az enyémmel. Hideg érintése átjárta a testemet. Észrevehette húzódozásomat, mert figyelmeztetően vetett rám még egy pillantást, majd kissé elém lépett és a hang irányába fordult. Mindeközben egyetlen másodpercre sem engedett el. Résnyire szűkült szemmel, ugrásra készen kémlelte a sötétséget. Széles vállai mögül óvatosan kikukucskáltam, de semmi gyanúsat nem láttam. Ő azonban nem így vélekedett, legalábbis támadó testtartásából erre következtettem. Talán fél percig fürkészte az erdőt, de semmi sem történt. Már épp mondani akartam, hogy feleslegesen aggódik, mert rajtunk kívül senki sincs itt, mikor árnyék vetődött a fűre, majd egy köpcös alak lépett elő a fák közül. Ahogy meglátott minket, felénk vette az irányt. Kiismerhetetlen védelmezőm engedett valamicskét ellenséges testhelyzetéből, de nem mozdult, elállta előlem a kilátást. A feltehetően középkorú férfi sietve közeledett. Még nem ért egészen hozzánk, de,-talán, hogy megelőzze az esetleges konfliktusokat,- jó hangosan társalogni kezdett.
- Kit látnak szemeim?!? Rég nem találkoztunk. Hogy éppen ma és éppen itt futunk össze... Egészen különös...- ahogy beszélt, tisztán érezhető volt a hangjában bujkáló irónia. Ekkor azonban észrevett és így folytatta - Látom, már ismeritek egymást. Nagyszerű. Igazán nagyszerű. Kai bizonyosan boldog lesz, ha megtudja. Kaján vigyor ült ki az arcára, ám mindeddig szótlan beszélgetőpartnere torkából barátságosnak nem mondható morgás tört elő, mire  képére fagyott a mosoly és rögtön mentegetőzni kezdett.
- Nana. Nem kell úgy felkapni a vizet. Tudod jól, hogy nem gondoltam komolyan.
- Ajánlom is.- jött a  cseppet sem szívélyes válasz.
Úgy tűnt, a jövevény egy pillanatra kiesett a szerepéből, de aztán csakhamar megtalálta a hangját.
- Ha itt vagy, akkor gondolom azt is tudod, miért jöttem...- Miután nem kapott feleletet, mély levegőt vett és befejezte a mondatot- Yoonanak hoztam egy levelet, Kaitól.
Ekkor figyeltem csak fel apa nevére. Csodálkozva néztem egyikükről a másikukra. Fel nem foghattam, honnan ismerik mindketten Kait. És nem értettem, miért van közöttük ez az ellenséges viszony. Kinyitottam a számat, de még mielőtt bármit is mondhattam volna, titokzatos megmentőm beelőzött.
- Természetesen tisztában vagyok vele.- mondta.- Sőt, mi több, éppen azért vagyok itt, hogy átadjam neki. - Ezzel egy félbehajtott borítékot húzott elő a dzsekije alól.
A másik férfi kikerekedett szemekkel bámult. Kabátja zsebéhez kapott, majd értetlenül mered a szóban forgó levélre, mely jó néhány méterre, az Ő kezében feküdt. Ekkor eszméltem rá, hogy bár Neki köszönhetem az életemet, még a nevét sem tudom.
Kérdő tekintetemet látva elengedte a kezemet, melyet mindeddig szorosan fogott. Egy féloldalas mosoly és egy huncut pillantás kíséretében átnyújtotta a borítékot.
- Ezt elfelejtettem odaadni. Édesapád küldte.
- Köszönöm.-leheltem alig hallhatóan és lehajtottam a fejem. Tekintetétől ugyanis egész arcom lángba borult. Úgy éreztem, ezer pillangó verdes a gyomromban. Egy darabig szerencsétlenkedtem a ragasztással, de mivel nem igazán boldogultam, kénytelen voltam a segítségét kérni. Ő láthatóan visszanyerte előbbi nyugalmát és készségesen kinyitotta nekem. Mindeközben a köpcös ahjussi előhalászott hátizsákjából egy zseblámpát és felém nyújtotta. Elvettem, bekapcsoltam majd az immáron széthajtogatott papír felé irányítottam. Ekkor azonban Ő, mármint névtelen megmentőm, meglökte a könyökömet, méghozzá olyan erővel, hogy azonnal földre ejtettem a lámpát és kis híján én is elestem. Én szerencsésen megúsztam, a lámpa üvege viszont apró darabokra törött. A fény azonnal kialudt.
- Ne haragudj- szabadkozott. Nem is tudom, mi üthetett belém.
- Semmi baj- válaszoltam, pedig magamban épp az ellenkezőjét gondoltam. Lámpa nélkül ugyanis egymást is alig láttuk, a borítékban lapuló írásról nem is beszélve.
- Hagyd, majd én felolvasom.- ajánlotta, amikor látta, hogy letörten szorongatom az apámtól kapott levelet. 
- Úgysem fogod tudni,- válaszoltam sértetten.-túl sötét van ahhoz, hogy akár csak egy betűt is sikerüljön kibogarásznod.
- Bár az egyensúlyom nem a legjobb, de a szemem elég éles. Kérlek, engedd meg, hogy helyrehozhassam a baklövésemet.-kérlelt bűnbánó hangon.
Nemet mondtam volna, de a festői szépségű arcára kiült buzgalom hatására végül mégis kezébe nyomtam a levelet. Ő gondosan kisimította az enyhén összegyűrődött papírt, majd  hangosan olvasni kezdte.
"Drága Yoona! - itt egy pillanatra felnézett, tűnődve és kíváncsian, majd folytatta. - Azt sem tudom, ennyi év után hogyan is kezdjem, mit is mondjak Neked. Mondhatnám, hogy sajnálom, amiért magadra hagytalak, és hogy megbántam, de valószínűleg egy szavamat sem hinnéd el. Nyilvánvalóan haragszol, és igazad is van. Lehet, gyűlölsz és magadban azt kívánod, bárcsak ne én lennék az apád. Megértelek. Biztos dühös vagy, amiért az elmúlt tizenhat évben egyetlen egyszer sem kerestelek. De hidd el, nem telt el nap úgy, hogy ne gondoltam volna Rád. Hidd el, ha tehetem, itt hagyom Szöult, és rohanok Hozzád Jejura. Miért nem tettem mégsem? Elmondom, ha személyesen találkozunk. Mert szeretnélek látni. Szeretném, ha eljönnél hozzám Szöulba.  Tudom, milyen nehéz most Neked és tudom, min mész keresztül. Még nem érted az okot, miért akarok ennyi idő után ismét Veled lenni. És talán furcsállod, hogy mindezt egy levélben üzenem meg, de nagyon kérlek, most azonnal gyere fel hozzám Szöulba! Valamit el kell mondanom, amit csak személyesen tehetek meg. Valami nagyon-nagyon fontosat. Kérlek, ne habozz! Aki átadta Neked a levelet, mindent elintézett, már csak jönnöd kell. Az idő sürget, ezért miután elolvastad, azonnal induljatok! Minden perc számít! Kérlek, bízz bennem és a szeretetemben! Adj nekem egy esélyt, hogy helyrehozhassam a bűnömet! Remélem, nem hiába várlak holnap reggel!
Apád, Kai
Ui: Ha esetleg amiatt mondanál nemet, hogy anyád nem engedne el, ne aggódj, beszéltem vele, és áldását adta az útra."
Miután befejezte, néhány másodpercig szótlanul álltam. Egyszerűen túl sok volt mára. A sziklás jelenet, megmentőm megmagyarázhatatlan viselkedése, ironizáló ahjussi és még ez a levél... 
Megráztam a fejem.
- Nem, én nem megyek sehová. - jelentettem ki határozottan.
Nevenincs Megmentőm (így neveztem el magamban) felhúzta a szemöldökét, de egy szót sem szólt.
A középkorú férfi azonban kapott az alkalmon és beszélni kezdett.
- Azt hiszem itt valami félreértés van. Vagyis... kmmm... a kisasszonynak sürgősen velem kell jönnie! Mr. Kim ugyanis engem bízott meg a feladattal, hogy elvigyem.- utasított, jó erősen megnyomva az engem szócskát.
- Önnel? De hát miért kéne magával mennem? - kérdeztem. Bár nagyjából semmit nem értettem a körülöttem zajló eseményekből, annyit azonban felfogtam, hogy mindkét férfi azt akarja, őt válasszam. Okukat nem tudtam, de volt egy olyan érzésem, kettőjük közül valamelyikük hazudik. Már ha egyáltalán tényleg apám írta azt a levelet. Én ugyanis ezelőtt soha nem láttam az írását. A mellékelt fényképről sem ismertem fel. Túl fiatal és jóképű volt ahhoz, hogy az apám legyen. Valamiért azonban biztos voltam benne, hogy, bár csak egyikük, de igazat mond. Legalábbis reménykedtem, hogy nem egy szociopata és egy pszichopata elmeháborodottal van dolgom. A jelek szerint ugyanis nagy esélyem volt mindkettőre.
- Azért kell velem jönnie, mert mint mondtam, Mr. Jongin rám bízta Önt. - ismételte magát a köpcös. Gyér haja meredten állt az égnek, halántékán a sötétség ellenére jól kivehetően izzadtságcseppek csillogtak.
- Értem.- feleltem - Tehát azt állítja, hogy ismeri az apámat? Sőt nemcsak, hogy ismeri, megbízása van, hogy el is vigyen hozzá? 
- Pontosan.- bólogatott.
- És mivel tudja  bizonyítani? - tudakozódtam.
Erre nem szólt semmit, csak krákogott egyet és valami olyasmit motyogott hogy a levél, amit hozott, a másik úrnál van.
Nevenincs Megmentőm felé fordultam.
- Nem mondanál valamit? - igyekeztem tárgyilagos maradni, de a hangom a mondat végére az egekbe szökött.
- Mit mondjak? - kérdezett vissza csendesen. Visszafogott és értetlen viselkedését látva elbizonytalanodtam.
- Hát, hogy miért menjek Veled... - dadogtam - Azt hittem...
- Mit hittél? - faggatott.
- Azt hittem, hogy majd Te is... - idegességemben a kezemet tördeltem és a földet bámultam. Nem mertem ránézni, nehogy megint kigyulladjon az arcom és eláruljam magam.
- Azt akarod mondani, bizonyítékot kérsz, hogy nem valami szociopata szadista vagyok, aki csak azért rántott vissza, hogy utána elraboljon és megkínozzon??? - Mindezt csendesen kérdezte, de hangjában annyi sértettséget és kimondatlan szomorúságot éreztem, hogy azonnal elszégyelltem magam.
- Nem, dehogy, hiszen Nálad volt a levél, meg különben is megmen...
- Mindegy. - szakított félbe. - Gondolj, amit csak szeretnél. Viszont azt hiszem, indulnunk kellene.
- Igen. - bólintottam, de a lábam nem mozdult.
- Mi az? Valami baj van? - kérdezte szelíden. Ingatag viselkedésével nem tudtam mit kezdeni. Egyik pillanatbanr-már rémisztően ellenséges volt, a másikban pedig egy igazi úriember. Most is. Ügyelve, hogy hideg kezétől ne rázkódjak össze, felemelte az államat és fürkészve nézett a szemembe.
Tekintetétől sebesebben kezdett dobogni a szívem.
- A neved... - suttogtam - még a nevedet sem tudom...
- Ne aggódj. - nyugtatott - Majd útközben mindet elmondok, amit tudnod kell. Ott nem lesznek zavaró fülek. - Ennél a kijelentésnél jelentőségteljesen ránézett az ahjussira, aki tétlenül hagyta,  hogy kicsússzon lába alól a talaj, már ami a megszerzésemet illeti.
- Rendben. - egyeztem bele. Bár magam sem tudtam, hogy vagyok képes az éjszaka közepén elfogadni egy idegen férfi "meghívását". Ismét azt éreztem, nem tudnék nemet mondani. Mint amikor visszarántott a szakadék széléről és először megláttam az arcát. Az a bizonyos kötél szinte tapinthatóan ott volt körülöttem...