2. rész: Kísért a múlt

Miután Yuri hazavitt és elment, egyedül maradtam a gondolataimmal. Pocsékul éreztem magam. Képtelen voltam megemészteni a szavait. Egyszerűen fel nem foghattam, hogyan képes így kezelni az egész helyzetet. Az egyik pillanatban még viccelődik, a másikban meg arról papol, hogy hallgassak a szívemre. De ami mostanában történik velem, minden, csak nem vicces. A megmagyarázhatatlan balesetek, a hirtelen begyógyuló sebek, és ráadásként a beteges érzéseim Kai iránt. Mert bármit is mond Yuri, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Már csak arra kéne rájönnöm, mi a bajom és módot keresni a megszüntetésére. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy megkérdezem Tiffanyt, a másik legjobb barátnőmet, nincs-e valami ötlete, miféle kóros elmebaj támadhatott meg, de aztán meggondoltam magam. Már vagy másfél hete nem beszéltünk. Mióta megtudta ezt a Kai-ügyet, úgy tesz, mintha a világon sem volnék. Ráadásul nem csak engem, hanem Yurit is látványosan kerüli. Szerinte ez az egész nem más, mint megsérült tudatom szüleménye, ami sürgős orvosi ellátást igényelne. Csak azt nem képes felfogni, hogy én nem mehetek semmiféle pszichológushoz a problémáimmal. Egyszerűen lehetetlen. Mert ha kiderül az igazság, végem. Hiába múltam el tizennyolc, anya úgyis megtalál, és magával hurcol Jejura. Én pedig bármit képes vagyok elviselni, csak ne kelljen visszamennem oda. Eltűrök minden fájdalmat, minden megpróbáltatást, csak Min-Hee-t ne lássam többé. Sokan azt gondolják, önző és elviselhetetlen vagyok. Hogy azért gyűlölöm az anyámat, mert ő nem volt képes megadni nekem azt a gazdagságot és jólétet, amiben Kai mellett élek. De az emberek nem tudják az igazságot. Nem tudják, hogyan éltem tizenhat éves koromig. Nem érezték azt a félelmet, ami éveken keresztül béklyóban tartotta a lelkemet. Az ő testüket nem borították sebek és nekik nem kellett a világ szemébe hazudniuk, hogy jól vannak, amikor legszívesebben kést döftek volna a saját szívükbe. Mert ha valaki meg nem akadályozza, én megteszem…

Május 30-a volt, péntek. A nap, melyet minden másnál jobban utáltam: a születésnapom. Azt hiszem, Min-Hee soha nem szeretett igazán. Ha rám nézett, haragot láttam a szemében, ha szólt, a hangja éles pengeként hasított. S bár nem mondta ki hangosan, tudtam, a szíve mélyén azt kívánja, bárcsak szakadna rám az ég, vagy nyelne el a föld. Azzal, hogy megszülettem, tönkretettem az életét. Ezt pedig sohasem bocsátotta meg nekem.

Gyűlölte az apámat, Kait, amiért elhagyott bennünket. Hiába próbáltam bármit is megtudni róla, megtiltotta, hogy lássam, vagy akár csak telefonon beszéljek vele. Kezdetben még próbálkoztam, de lassanként beláttam, semmi értelme egy olyan ember után kutatni, aki saját akaratából mondott le a családjáról. Anya képtelen volt feldolgozni, hogy egyedül maradt. Az évek során megkeseredett, mogorva és durva viselkedésével mindenkit elmart maga mellől. Gyűlölte a világot, amiért szenvednie kellett és engem is arra kényszerített, hogy ugyanezt tegyem. Amikor rájött, hogy tiltása ellenére Kai után kutatok, más módszerhez folyamodott. Néhány hónap alatt pokollá változtatta az életemet. Azt akarta, hogy ugyanúgy szenvedjek, ahogyan ő. Rögeszmésen lesett minden pillanatot és sohasem szalasztott el egyetlen alkalmat sem, amit a kínzásommal tölthetett. Szinte teljesen megháborodott. Csak az jelentett számára örömöt, ha láthatta a szenvedésemet. Hiába próbáltam ellenállni, mint egy pióca, rám akaszkodott, és kiszívott belőlem mindent, ami arra ösztönzött, hogy éljek, hogy túléljem a félelmet és a kínokat.

Rettegésem egyre fokozódott. Egyre mélyebbre és mélyebbre zuhantam, míg csupán egyetlen célom marad: véget vetni a földi pokolnak. Nem érdekelt senki és semmi. Nem érdekelt, mi lesz az anyámmal, nem érdekelt, mit fog érezni, ha megtudja, mit tettem. Másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy megöljem magam…

***

Ott álltam a Sarabong tetején és a csillagokat bámultam. Éjszakánként gyakran jártam fel ide. A csend és a magány valamiért mindig megnyugtatott.

Néztem az eget, hallgattam a fák susogását, a természet hangjait. A száz meg száz csillag, mint apró lámpások, világítottak a sötét égbolton. A szél simogatta az arcomat. Úgy éreztem, hűs anyai kezek érintik a bőrömet, s szinte hallottam, amint gyengéd szavak suttogják a nevemet. Sóhajtottam. A ködbe burkolózott házakat figyeltem. Meggörnyedve, lomposan gubbasztottak a hegy lábánál. A távolságtól és a körülöttük felgyülemlett párától nem tudtam tisztán kivenni az alakjukat. Közelebb léptem a szikla pereméhez, hogy jobban szemügyre vehessem őket. Ekkor különös hang ütötte meg a fülemet. Mintha tenger morajlott volna a lábam alatt. Letekintettem, és csodálkozva láttam, hogy a házikók helyén egy hatalmas víztömeg hömpölyög. Fekete habjai hívogatóan kapdostak felém, neki-neki csapódtak a köveknek, időnként lelohadtak, majd újult erővel igyekeztek meghódítani a sziklacsúcsokat.

Megbabonázva csodáltam ezt a végtelen óriást, amint soha nem szűnő elszántsággal nyaldosta Sarabong köveit. Hirtelen különös vágy fogott el, hogy a szikláról leugorva a tenger közepébe vessem magam. Még közelebb léptem a sziklaperem széléhez. Forróság öntötte el a testemet. Szaporábban vettem a levegőt és éreztem, ahogy az izzadság végigcsurog a hátamon. Néztem a víz tetején hintázó hullámokat és arra gondoltam, csak még egy apró mozdulat, és örökre megszabadulok a kínjaimtól.

Lehunytam a szemem. Mindössze néhány centiméter választott el a tökéletes nyugalomtól. Óvatosan előreléptem. Összekulcsoltam a kezemet és minden idegszálammal az ugrásra összpontosítottam. Behajlított térddel és remegő szívvel vártam a megfelelő pillanatra. Így álltam néhány másodpercig, míg el nem múlt a testemben feszülő rángatózás. Lassan számoltam vissza. Egyre könnyebbnek és könnyebbnek éreztem a tagjaimat. Egyre kevésbé esett nehezemre kimondani a számokat: Tíz… kilenc… nyolc… hét… hat… öt… négy, három… kettő…

Ebben a pillanatban valaki megszorította a karomat. Fájdalmamban ösztönösen előregörnyedtem. Támadóm ugyanezzel a mozdulattal hátrarántott. Mindkét karjával átfogta a derekamat, méghozzá olyan erővel, hogy képtelen voltam szabadulni szorításából.

- Eszedbe ne jusson!- susogta a fülembe. – Ha megmozdulsz, esküszöm Neked, megöllek, mielőtt Te magad megtehetnéd.

Megmerevedtem. Nem is a szavaitól ijedtem meg, hanem a hangsúlytól, amellyel mindezt mondta. Különös, semmihez sem hasonlítható hangjában volt valami, ami biztosított arról, komolyan képes megtenni, amit ígért, ha ellenkezni merek.

- Maradj így- utasított. Mivel mögöttem állt, az arcát nem láthattam, csak tüdejének sípolását hallottam és a lihegést, ahogy levegőért kapkod. Aztán egyszer csak lenyugodott. A nyakamhoz hajolt és mélyet lélegzett. Ahogy lassan kifújta a levegőt, éreztem leheletének melegét.

Borzongás futott végig a testemen. Erre elhúzta a fejét.

- Bocsáss meg, nem akartalak…- szabadkozott.

Épp válaszolni készültem, amikor hirtelen a számra tapasztotta a tenyerét…