Prológus

 Kedves Idetévedők, drága Olvasóim!

Nem tudom, milyen érzelmek és gondolatok jutottak eszetekbe a cím olvasása láttán... Talán egy csöpögős szerelmi történetet képzeltek magatok elé, hátborzongató krimit, tele gyilkossággal és vérrel. Vagy egy Twilight és Vámpírnaplók utánzatot. Esetleg egyszerre mindhármat. 

Nos, aki ilyesmire vár, annak azt kell mondanom, hogy jók a megérzései, de mégsem. :) Mert bár lesz benne romantika, gyilkosság, és az események átéléséhez szükségetek lesz a képzelőerőtökre is, de remélem, hogy miután befejeztétek, egyikőtök sem fogja az előbb említett jelzőkkel ellátni. Legalábbis nagyon igyekszem, hogy ne adjak majd rá okot. Egy különleges történetet szeretnék írni egy titokzatos világról, mely, ha becsukjátok a szemeteket, valósággá válik. Egy történetet, ami az életről szól. Arról, mit is jelent ez a mondat: Neked adnám a véremet...

 

Az éjjel látott kép mélyen bevésődött emlékezetembe, s évek múltán is tisztán lebegett szemeim előtt. Azon a bizonyos napon éppen olyan megfoghatónak és valóságosnak tűnt, mint három évvel később. Ekkor azonban még nem sejtettem semmit. Nem tudtam, hogy tizenhatodik születésnapommal egy hosszú és fáradtságos út veszi kezdetét, melyről letérni lehetetlen, s melynek vége egyetlen és biztos zsákutcába vezet: a halálba. Talán, ha előre látom, mi vár rám, el sem indulok ezen az úton. Azonban naivan és jóhiszeműen azt hittem, én irányíthatom az életem. Nem számoltam Vele és hirtelen fellobbanó vágyaimmal. Kezdetben csak enyhén éreztem a vonzást, mely hozzá láncolt. Annyira gyengén, hogy nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Úgy gondoltam, az idő múlásával elfelejtem, s kitörlődik minden hozzá fűződő emlékem. De nem így történt. A legkritikusabb pillanatban, akár egy villám, belehasított az agyamba, s olyan elemi erővel keltette életre az elporladt emlékek hamvait, hogy szinte felperzselt. Lángra lobbantotta a testemet. Majdnem belepusztultam a felismerésbe, hogy nem tudok nélküle élni. Amikor végre sikerült megfejtenem a titkot – legalábbis azt hittem - és tudatosult bennem a meztelen igazság, még nehezebb lett. Gyerekes próbálkozásaim születésük pillanatában kudarcra ítéltettek. Minél elkeseredettebben igyekeztem Őt megmenteni, annál mélyebbre kerültem, míg végül megástam tulajdon síromat. Az utolsó másodpercekig reménykedtem. Azt hittem, képes vagyok megóvni, akit a világon a legeslegjobban szeretek, s aki engem mindennél, s mindenkinél jobban gyűlöl. Hittem, hogy amit teszek, az jó, és csupán egyetlen kiút lehetséges. Nekem pedig kötelességem rálépni erre az útra. S nemcsak rá kell lépnem, végig is kell haladnom rajta, anélkül, hogy bárki észrevenné. Mert ezzel az úttal talán járhatóvá tehetem számára a biztos pusztulás ösvényét. Egyedül én tudok a létezéséről, éppen ezért az én sikeremen áll vagy bukik minden. Csak akkor nyugodhatok békében, ha megtettem, ami számomra elő volt írva. Ha úgy távozhatok el ebből a világból, hogy biztosan tudom, Ő életben marad. Helyre kell hoznom a hibákat, amiket elkövettem. Mert az nem lehet, hogy Ő szenvedjen a bűneim miatt. Hiába próbáltam meg elmenekülni, a sorsom beteljesedni látszik. De már nem fáj. Nem tölt el rettegéssel a tény, hogy meghalok. Minden Vele átélt perc itt rejtőzik a lelkem mélyén, s az iránta érzett véghetetlen szeretet árasztja el a szívemet. Boldog vagyok, mert Neki adhatom a véremet.

Ha lebukik a Nap a hegyek mögött…