Szótlanul sétáltunk egymás mellett. Ő láthatóan
gondolataiba merült, nekem pedig semmi ötletem nem volt, miről
beszélgethetnénk. Pedig nagyon szerettem volna tudni, hová is megyünk. De
nem mertem megszakítani a csendet. Így csak némán ereszkedtünk lefelé.
Mérges voltam magamra, amiért nagyobb ellenvetés
nélkül beleegyeztem az útba. Névtelen Megmentőmnek ugyanis - legalábbis
egyelőre- nem állt szándékában felvilágosítani a részletekről. Rossz érzésem
támadt. Egyre inkább az a gondolat motoszkált a fejemben, hogy nem volt jó
ötlet eljönnöm otthonról. Ráadásul furdalt a lelkiismeret, amiért nem szóltam
anyának. Bár igaz, Min-Hee-t cseppet sem izgatta, mi van velem, kivéve persze,
ha a zaklatásomról volt szó, de azért ez más. Az éjszaka közepén lelépni egy
idegennel, úgy, hogy az égvilágon semmit sem tudok róla, ezen még anya is
kiakadna. Bár, ha Kai tényleg beszélt vele és ő elengedett, akkor nem vagyok
pácban. Legalábbis nem akkorában. Mindenesetre furcsa, hogy nem ellenezte.
Ezelőtt soha sehova nem mehettem el, még Jejun belül se nagyon, nem hogy
Szöulba.
Könnyelműségemnek, biztos voltam benne, lesznek
negatív következményei. Sőt, nemcsak lesznek, már voltak is. Ugyanis eszembe
jutott, iratok híján nehezen jutok el bárhová is, én pedig se a személyimet, se
más, hivatalos papírt nem hoztam magammal. A tartalék ruhákról és egyéb
kiegészítőkről nem is beszélve.
- Mondtam, hogy mindent idejében megtudsz. -
szólalt meg mellettem Nevenincs Megmentőm. - Felesleges azon aggódnod, mi lesz
az irataiddal vagy, hogy honnan szerzel ruhákat.
Elképedten néztem rá.
- Honnan tudod, mi jár a fejemben? - kérdeztem
meglepetten. Talán képes vagy olvasni a gondolataimban?
- Mi ez az értetlen fej? - érdeklődött. A szája
sarkában megjelenő mosoly jelezte, magában jól mulat a feltételezésemen.
- Semmi, csak azon gondolkoztam, talán nem
kellett volna Veled jönnöm... Hiszen az égvilágon semmit sem tudok, nemcsak
Rólad, de az apámról sem. - válaszoltam. - Az igazat megvallva nem is emlékszem
rá. Egy hónapos voltam, amikor otthagyott bennünket. - ahogy ezt kimondtam, még
jobban elment a kedvem az egésztől.
- Éppen ezért kell most velem jönnöd, -
biztatott. - hogy megismerd Kait, sőt nemcsak őt, hanem vele együtt saját
magadat is. Hogy olyanokat tegyél, amiket eddig soha, más legyél,mint amilyen
voltál. Használd ki az eléd hulló lehetőségeket és élvezd emberi létednek minden
pillanatát. Fogd fel kalandként, vagy egyfajta játékként, amit feltétlen meg
akarsz nyerni. Ha a percnyi nehézségek helyett a célra koncentrálsz, és csak
azt látod magad előtt, akkor a jelenlegi problémáid sokkal kevésbé tűnnek
leküzdhetetlennek. Ne engedd, hogy az átmeneti nehézségek eltántorítsanak.
Gondolj arra, amit el akarsz érni. Lehet ez egy nagy és nemes cél, de akár egy
apróság is, melynek beteljesülése mindennél boldogabbá tenne. Valami, amire
vágysz.
- Úgy beszélsz, mint egy rossz pszichológus. -
fintorogtam. Honnan veszed, hogy meg akarok változni, és hogy egyáltalán vannak
álmaim? Mit szólnál, ha azt mondanám, egyetlen célom sincs a világban? Nem
forgatok világmegváltó terveket a fejemben, nem áll szándékomban mártírként
felajánlani az életemet másokért, sőt, tulajdonképpen élni sincs kedvem! De nem
hinném, hogy ezt éppen Neked kéne magyaráznom.
- Én pedig nem hiszem el, amit mondasz. -
felelte. Az életösztön az emberek alapvető tulajdonságai közé tartozik. Ennek
az ösztönnek a hajtóereje a boldogság utáni vágy. Mert, ha belül, lelkileg
egyensúlyban vagy, akkor érzed magad teljesnek és nem jut eszedbe, hogy leugorj
egy szikláról. Egyszerűen azért, mert boldog vagy, vagy boldog akarsz lenni. Az
életösztön az, ami visszatart attól, hogy olyasmit tegyél, amit soha nem
vonhatsz vissza, vagy tehetsz nem megtörténtté. Ez az, ami a legnehezebb
időkben erőt ad, és visszavezet a helyes útra.
- De bennem már nincs meg ez az ösztön. -
makacskodtam. - Nem akarom tovább élni a nyomorult kis életemet. Elég volt. Nem
maradt más vágyam, csak hogy bevégezzem és megnyugodjak végre. Azt szeretném,
ha véget érne a bensőmben kavargó kín. Arra vágyom, hogy kialudjanak a
csontjaimat pusztító lángok, elhalkuljon a fülemben kattogó téboly. Egyszerűen
képtelen vagyok másra gondolni. A szívembe döfném az első karót, ami a kezem
közé akad...
- Hát nem érted? - üvöltött rám olyan
hangsúllyal, hogy ereimben megfagyott a vér. - Ha öngyilkos lettél, már semmit
sem tudsz tenni?!? Ha leugrasz, begyógyszerezed magad, elvágod az ereidet, vagy
mit tudom én, mi a f*szt csinálsz, nem vonhatod vissza és nem kezdheted
elölről. Mert csak egy k*rva kib*aszott életed van! Csak egy! És hidd el,
rohadtul meg fogod bánni a könnyelműségedet. Most azt hiszed, nincs rosszabb,
de nagyon tévedsz. Rá fogsz döbbenni, hogy az Istentől kapott élet a
legcsodálatosabb dolog a világon. Csakhogy már késő lesz.
Amíg természetes, fel sem tűnik, mekkora érték.
Magától értetődően dobog a szíved, szinte öntudatlanul látsz, hallasz és érzel.
Szeretsz, gyűlölsz, sírsz, nevetsz. Egykedvűen rágod fogaid között az ételt,
dühös vagy, ha esik a hó vagy fúj a szél. Állandóan rohansz valahová, azt sem
tudod miért, csak loholsz. Nyavalyogsz a pitiáner problémáid miatt, holott arra
is képtelen vagy, hogy felfogd, mekkora szerencséd van, hogy épen és
egészségesen futkározhatsz a világban, ahelyett, hogy bűzölgő hullaként
oszladozol egy sötét sírkamra áporodott fenekén. Azt hiszed, a halál megoldja a
problémáidat? Azt hiszed, ha megszűnik dobogni a szíved, azt jelenti, befejezted?
Hogy vele együtt eltűnik minden, ami a világhoz láncol? Hogy a kötelesség és a
kín fogalma egyszerűen semmissé válik? Hogy majd ítéletnapig ellebegsz a
Nirvana üdítő habjain,és élvezed a semmittevés mámorító érzését? Azt képzeled,
csak úgy visszaléphetsz? Anélkül, hogy bármiféle következményei lennének?
Elárulom Neked, a halál után is van élet. Na persze nem olyan, mint amilyet a
Földön élsz. Távolról sem. Tulajdonképpen nem is igazán nevezhető életnek.
Egyfajta bolyongás az élet és a végső megmérettetés között. Az öngyilkosok és
mindazok, akik méltatlanok a végső nyugalomra, kétségbeesetten próbálnak
feloldozást találni a bűneikre. Azonban ez nem olyan egyszerű. Mivel meghaltak,
nem térhetnek vissza az emberek világába, és önhibájukból a mennyekből is kitaszíttattak.
Azaz világ végéig tartó szenvedésre vannak ítélve. Örök időkig céltalanul és
magányosan szenvednek az elhagyatottság és az önvád súlyával a hátukon.
Meggörnyedve cipelik a megbánás terheit, melyek nehéz bilincsekként húzzák a
pokol felé a testüket. A bűn vonzásának való ellenállás pedig emberi ésszel
elképzelhetetlen és felfoghatatlan fájdalommal jár... - Ahogy beszélt, düh
áradt a hangjából. Harag, megvetés és gyűlölet köde gomolygott a levegőben.
Tudtam, legszívesebben visszatekerné az időt, de nem azért, hogy megmentsen,
hanem, hogy ő maga taszíthasson a mélybe. Normális esetben szó nélkül
otthagytam volna. Mondjuk, ha fényes nappal, az utcán találkozunk. Azonban
jelenlegi helyzetemet cseppet sem nevezhettem hétköznapinak. Nem csupán azért, mert
a Sarabang lábánál, vaksötétben álltunk egymással szemben. És nem azért, mert
tizenhat éves létemre naivan követtem egy idegen és megbízhatatlan férfit, aki
közel állt ahhoz, hogy végezzen velem. Mindezen tények eltörpültek amellett,
amit láttam. Egy bizarr és megmagyarázhatatlan dolgot. Névtelen Megmentőm
tekintete ugyanis hirtelen más lett. Ahogy egyre hevesebben dobálta egymás után
a szavakat, koromfekete írisze fokozatosan pirossá, majd égő vörössé változott.
Vibrált, izzott, akár egy kitörni készülő vulkán. A testében rejlő forróság jól
láthatóan ott volt a szemében. Izmai, ugyanúgy, mint amikor visszarántott, most
is kidagadtak hófehér nyakán és csuklóján. Szinte felrobban a haragtól.
Rémülten néztem, miként hatalmasodnak el gyilkos indulatai. A bűntelen angyal
helyett egy valódi szörny állt előttem. Egy vadállat, feltörni készülő dühvel,
vérben forgó szemekkel. Egy vadállat, aki csak arra vár, hogy kettéharaphassa a
torkomat.
***
- Yoona, miért bambulsz úgy, mint aki szellemet
lát? Lóbálta meg orrom előtt a kezét Nevenincs Megmentőm.
Távolba révedt tekintetem a hirtelen mozdulattól
megrebbent.
- Semmit. - válaszoltam. - Csak egy pillanatig
azt hittem, hogy Te... De nem is érdekes. Azt hiszem, kezd az agyamra menni a
mai nap, és már lehetetlen dolgokat látok. Vagy az is megeshet, hogy a hidegtől
érzem úgy, mintha egy jégdarab lenne a testem.
- Igen. - értett egyet. - Jobb lesz, ha sietünk.
Nem túl jó ötlet ilyenkor órákig császkálni a sötétben. Na meg Chungho már
biztosan ideges, hol maradunk ennyi ideig.
- Ki az a Chungho? - kérdeztem kíváncsian. Azt
reméltem, néhány ártatlan kérdéssel Róla is megtudhatok valamit.
- Áh, csak a személyi titkárom. - Felelte
kitérően. Ám amikor látta, hogy nem elégszem meg ennyivel, hozzátette. - És
néha egyéb feladatokat is teljesít. Például bevásárol, eljár helyettem bizonyos
rendezvényekre, segít az üzleti ügyeim lebonyolításában, egyszóval olyan ember,
akiben feltétel nélkül megbízhatok, mert tudom, hogy sosem árul el.
- Elárulni? - Ez úgy hangzott, mintha valami
törvényelleneset követtél volna el, és most bujkálni kényszerülsz. Egyébként
mit kerestél ilyen későn errefelé? Még sohasem láttalak Jejeun.
- Ki tudja. Lehet, hogy tényleg csináltam
valamit. - Felelte és kihívóan megvillantotta fehér fogsorát.
- Mindegy. Nem akarom tudni. - Kelletlenül
húztam össze magamon vékony fekete kardigánomat. Menjünk inkább.
- Már nem sok. - Békített. Láthatta rajtam, hogy
jelen pillanatban nem vagyok épp mosolygós hangulatban. - Ha kilépünk, tíz perc
alatt odaérhetünk.
- Hova? - akartam kérdezni, de inkább csendben
maradtam. Tudtam, úgysem hajlandó mondani semmit. Előbbi kérdésemre, miszerint
mit keres errefelé, szintén nem válaszolt, úgy tett, mintha meg sem hallotta
volna.
Így hát elindultunk, ezzel megszakítva a
beszélgetést.
Azonban most már én sem akartam társalogni.
Nevenincs Megmentőm ijesztő viselkedése szótlanságra és megfontoltságra
sarkallt. Elhatároztam, hogy ezután előrelátóbb és éberebb leszek. Első
lépésként megfogadtam, hogy véget vetek a felesleges szóáradatnak, és csak
akkor nyitom ki a számat, ha feltétlen szükséges.
Jó negyedóra gyaloglás után egy számomra
ismeretlen, városon kívüli repülőtér-szerűséghez érkeztünk. Vagyis inkább csak
egy elhagyott területre, ahol egyetlen egy gép várakozott, amit jóindulattal
sem igen lehetett repülőtérnek nevezni. A kifutópálya rövid volt és göröngyös.
Körös-körül gaz, amiből egyértelműen kiderült, nem felszállópályának tervezték.
Nevenincs Megmentőm azonban töretlenül haladt a hatalmas fehér gépezet felé,
így lassanként derengeni kezdett, hogy feltételezésem, miszerint ezzel a
monstrummal jutunk el Szöulba, vagy legalábbis a közelébe, igaznak bizonyult.
Chungho is előkerült a gép belsejéből.
Meghajolt, tiszteletteljesen üdvözölte gazdáját, de tőlem nem volt különösebben
meghatva, valószínűleg már tudta, hogy jövünk.
A hosszú feljáró után, mikor végre beléptünk,
szinte a szó szoros értelmében földbe gyökerezett a lábam. Még sohasem utaztam
repülőn, és amit láttam, minden képzeletemet felülmúlta.
Nem vagyok otthon a repülőmárkák terén, de a
Boeing világhírű gépeiről már hallottam... Amiben most álltam, valószínűleg a
legújabb luxusfejlesztésük lehetett. A tízhelyiséges gépen a szokásos utazótér
mellett volt egy társalgó, hatalmas fenyőfa asztallal a közepén, egy
iroda, egy étkező mini étteremmel, valamint három hálószoba, egy zuhanyzó és
mellette mellékhelyiség, különleges légfrissítő és szagelhárító rendszerrel
felszerelve.
Minden bútor és berendezés a bézs különböző
árnyalataiban pompázott, és lerítt róluk, hogy nem valami utolsó leértékelt silány kacatok, hanem borsos árat fizetett értük, aki megvette. Már-már bántóan nagy
csillogás és a tisztaság uralkodott mindenütt. Sehol egy porszem, vagy földre
hullott kenyérmorzsa. Mintha egy katalógusból kelt volna életre, és szállt
volna ki. Óvatosan leültem az egyik kanapé szélére, ügyelve, hogy minél kevésbé
érjek a selymes bőrhöz. Névtelen útitársam bátorított, érezzem magam otthon és
terpeszkedjek el az egyik fotelban. Unszolására egy ablak melletti ülést választottam,
de kérdésére, kérek-e valamit enni, csak ingattam a fejem. Így hát nem
zaklatott tovább, hanem belesüppedt egy kipárnázott, puha kanapéba.
Már azt hittem, végre semmi kellemetlenség nem
érhet, azonban egyvalamivel nem számoltam: a hányingerrel. Alighogy
felemelkedtünk, szédülni kezdtem, kavargott a gyomrom, azt hittem, ott helyben
kidobom a taccsot. Autóban, közlekedési eszközökön is lettem már rosszul
korábban, most azonban olyan elemi erővel tört rám mindez, hogy azt sem tudtam,
mit kéne tennem. Szólni nem akartam, így hát csak bámultam ki az ablakon, és
rettegtem, hogy nem bírom magamban tartani a gyomromból feltörni készülő
valamit. Fél órába telt, mire nagyjából rendeződtem, és enyhülni kezdett az
émelyítő érzés. Jóformán az egész utat végigizgultam, és amikor végre
kiszálltunk, megkönnyebbülten lélegeztem fel. Ekkorra már annyira kifáradtam a
sok idegeskedéstől és az éjszakázástól, hogy azt se néztem, merre, csak mentem.
Szerencsémre Nevenincs Megmentőm előre lefoglalt egy szobát valami hotelben,
így nekem csak annyi dolgom maradt, hogy félájultan bedőljek az ágyba.
Boldogan, álom nélkül aludtam, mindez azonban nem tartott sokáig, ugyanis
egyszer csak arra eszméltem, hogy valaki két kézzel rázza a vállamat.
- Mi az? - Motyogtam magam elé. - Mi olyan
sürgős, ami nem várhat reggelig? - Zsörtölődtem lezárt szempilláim mögül.
Bosszantott, hogy épp csak elaludtam, és máris felzavartak.
- Elnézést kisasszony, de az úr azt kérte, hogy
készítsem fel, mire visszaér.
- Tessék??? - Felültem az ágyban és tágra
nyitottam a szemem. A hirtelen fény hatására fájdalmasan összehúztam magam.
Sosem volt erősségem a koránkelés, főleg nem egy olyan nap után, mint a
tegnapi.
- Bocsánatát kérem, de a Mr azt az utasítást
adta, hogy öltöztessem fel, amíg Ő távol van. - Ismételte alázatosan az előttem
álló ahjumma. - Így sajnálatos módom arra kell kérnem, hogy legyen szíves és
fáradjon át a fürdőhelyiségbe.
Megvakartam a fejem, és mikor láttam, az
asszonyság komolyan gondolja, amit mondott, halk morgolódások közepette áttámolyogtam
a fürdőszobába. Szinte körül sem nézhettem, máris mellettem termett, és
elkezdte leráncigálni a ruháimat. Persze mindezt nagy előzékenység közepette.
Felháborodott tiltakozásomat, miszerint képes vagyok magamtól is levetkőzni,
figyelmen kívül hagyta, és szakszerű, erős mozdulatokkal egymás után hámozta le
rólam a kardigánomat, pólómat, nadrágomat, míg végül a fehérneműim is a földön
hevertek, én meg csak álltam és tanácstalanul bámultam az eseményeket. Azonban
ellenkezésre nem maradt időm, ugyanis a következő pillanatban betessékelt a
hatalmas hófehér kádba, melyben már ott várt a jó forró és gőzölgő fürdővíz.
Egy nagy és masszív mosakodószivaccsal dörzsölgetni kezdte a karomat. Magam is
meglepődtem a tetemes koszmennyiségen, ami az áttetsző vizet sötétszürkére
színezte. A néni erejét, és engem sem kímélve igyekezett megszabadítani minden
piszoktól. Egyik kezével a hátamat mosta, másikkal pedig már a hajamra kente a
sampont. Azt hittem, ezzel vége is a dolognak, de tévedtem, mert a java ezután
kezdődött. Kiderült ugyanis, hogy a fürdés és hajmosás után egy alapos
"átváltoztatáson" megyek keresztül. Nemcsak, hogy felöltöztetett és
kisminkelt, de még a lábamról, karomról, és egyéb testrészeimről is
eltávolította a nem kívánatos szőrszálakat, egy jó nagy adag gyanta és egy
epilátor segítségével. Mire végeztünk, nem éreztem a bőrömet, azaz inkább
túlságosan is éreztem. Úgy sajgott, mint még soha. Alig láttam a szemembe gyűlt
könycsepp-tengertől, és a szám szélét is rég véresre haraptam. Hiába, nem
szoktam hozzá az efféle "élvezetekhez", a drasztikus módszerek pedig
megviselték gyanútlan testemet. A művelet végén ugyan az ahjumma bekent egy
narancs-fahéj-citrom illatú nyugtató krémmel, de a fájdalom miatt ért
megrázkódtatás így sem múlt el teljesen. Siránkozásom azonban, jól tudtam,
semmihez sem vezetne, így összeszorított foggal tűrtem, tegyen belátása
szerint. Hagytam, hogy egy hatalmas fésűvel essen neki a tincseimnek, és addig
húzza és cibálja őket, amíg a szerinte megfelelő irányba nem állnak. Engedtem, hogy
farsangi bohócot csináljon belőlem. Legalábbis biztos voltam benne, a rengeteg
alapozó, szemhéjpúder, tus és egyéb kencefice után, amit az arcomra kent, jó
eséllyel indulhatnék a címért. Legvégül egy hosszú, csipkés ruhát varázsolt
elő. Rosszat sejtve ráncoltam a homlokomat. A fehér, díszes ruha ugyanis sokkal
inkább egy menyasszonyi ruhára emlékeztettet, mint egy átlagos, hétköznapokon
is hordható darabra. Ráadásul jobban kedveltem a kényelmes és praktikus
dolgokat. Az említett példányról azonban egyik sem volt elmondható.
Természetesen ellenállásról szó sem lehetett. Így végül nagy önuralom árán, de
belepréseltem magam. Azaz hagytam, hogy feladja rám, ugyanis nem volt hajlandó
megengedni, hogy a szabad két kezemet használjam.
- Nem is rossz. Állapította meg elégedetten,
amikor végre teljesen felhúzta a cipzárt.
- Tényleg? - Tudakozódtam óvatosan. Én magam
ugyanis erősen kételkedtem, hogy kinézetemre más jelző is illik a borzalmasat
kivéve.
- Igen, igen, azért mondom. - Felelte. - De ha
nekem nem hisz, győződjön meg maga. A másik szobában talál egy tükröt,
közvetlenül az ablak mellett. Menjen előre, én is mindjárt ott leszek, csak
előbb rendet kell raknom ebben a nagy felfordulásban.
- Rendben, köszönöm! - Hálálkodtam illedelmesen
és kiléptem a fürdőszobából.
Becsuktam magam mögött az ajtót, majd az
említett tükör irányába fordultam.
Csak ekkor vettem észre, hogy nem egyedül vagyok
a szobában. Nevenincs Megmentőm az ablak mellett állt és épp hófehér ingjétől
igyekezett megszabadulni. Az ajtó nyitódására azonban megfordult.
- Máris elkészültetek? - Kérdezte meglepetten. -
Nagyszerű.
- I-i-igen. - Dadogtam. Tekintetem tökéletes
testére tévedt, és ott is maradt. Kimeredt szemekkel bámultam izmos mellkasát.
Szerencsémre nem égett a villany, csak néhány gyertya pislákoló fénye derengett
a világos falakon. Így Ő nem láthatta, miként gyullad, és pirul ki egyre jobban
az arcom.
A levegő szó szerint égni kezdett körülöttem. A
szívem zakatolt, a lábam remegett. Teltek a másodpercek és én nem tudtam semmit
sem mondani. A fejem üresen kongott, akár a téli éjszaka. Egy hirtelen
légáramlat eloltotta a maradék három gyertyát, így teljes sötétség borult a
szobára.
- Nem félsz? - Szólalt meg titokzatos megmentőm.
- Miétől félnék? - Kérdeztem vissza dobogó
szívvel.
- Tőlem. - Jött a felelet valahonnan a szoba
másik sarkából.
- De hiszen megmentetted az életemet! -
Tiltakoztam.
- Igaz, - Helyeselt. - de Te nem ismersz. Nem
tudod, hogy milyen vagyok igazából.
- Milyen? - Igyekeztem, hogy a hangom a lehető
legkevésbé remegjen, de valahogy nem jött össze. Nagyot nyeltem.
- Biztosan tudni akarod? - Érdeklődött. A
választ azonban meg sem várta, a következő pillanatban már ott áll, közvetlenül
mellettem.
- Igen. - Préseltem ki magamból cseppet sem
magabiztosan. A másodperc törtrésze alatt lepergett előttem eddigi életem, és
azt hiszem, készen voltam rá, hogy fél percen belül átvágott nyakkal heverjek a
parkettán. Éppen ezért nagyon meglepődtem, amikor így szólt.:
- Akkor jól figyelj. - Utasított. Hátralépett
két lépést és elmosolyodott.
Értetlenül fürkésztem az arcát. Nem tudtam,
miért csinálja ezt. Néztem tökéletes felsőtestét, dereka mellé eresztett két
izmos kezét, széles vállait. Kinyitotta a száját. Azt hittem mondani akar
valamit, de mégsem szólt, csak állt és várt. Tanácstalanul bámultam, sejtelmem
sem volt, mire készül. Ekkor lassan elhúzta a száját.
Ajkai mögül elővillantak feltűnően nagy és éles
szemfogai. Tudtam, hogy mit látok, mégis képtelen voltam felfogni.
- Most sem félsz? - Ismételte meg előbbi
kérdését.
- Nem. - Hazudtam. - Nem tudom, miért kellene
félnem Tőled.
- Biztos vagy benne? - Érdeklődött. - Gúnyosan
mosolygott, melytől még jobban láthatóvá váltak azok a bizonyos fogak.
- Igen, biztos. - Feleltem, még mindig
határozottságot színlelve.
- Teljesen biztos? - Erősködött- Egy kicsit sem
félsz? - Szemei ismét izzani kezdtek, de most sokkal halványabban és kevésbé
ijesztően, mint a Sarabangnál.
- Teljesen biztos.
- És miért bízol bennem ennyire? Hiszen tudod...
- Azért, mert megmentetted az életemet, és azért,
mert képtelen lennél bántani.
- Sosem lehetsz biztos semmiben. Legfőképpen
bennem nem bízhatsz meg...
- De igen. Te vagy az egyetlen ember,
akire jelenleg támaszkodhatok.- Feleltem, jó erősen megnyomva az ember szót.
- Akkor nagyon tévedsz.
- Nem, nem tévedek. Tudom.
- És honnan tudod? - Kíváncsiskodott.
Arckifejezéséből ítélve nem erre a válaszra számított.
- A mellkasod. - Suttogtam. - A mellkasodon lévő
jel...
- Micsoda? - Kérdezett vissza.
A fürdőszobában azonban végzett az ahjumma a
pakolással, így válasz helyett a villanykapcsolóhoz ugrottam, miközben Névtelen
Megmentőm magára rántotta a kezében szorongatott inget. Mire az ahjumma kiért,
mindketten félreérthetetlen helyzetben, viszonylag semleges arckifejezéssel
igyekeztünk valamilyen elfoglaltság után nézni. Én az ágyat vetettem be,
titokzatos Megmentőm pedig az ablakon bámult kifelé nagy érdeklődéssel, és úgy
tett, mintha a csillagokat tanulmányozná, amikből nem sok minden látszott,
tekintve, hogy lassan pirkadni kezdett, ráadásul a villany is égett. Azt
hiszem, sikerült elhitetnünk, hogy minden a legnagyobb rendben. Legalábbis úgy
tűnt, az ahjumma semmit nem vett észre.
Húsz perc múlva összekészülődve, bőröndökkel
felszerelkezve álltunk a szálloda bejáratánál. És nagyjából harminc perccel
később egy tűzpiros Farrariban suhantunk Szöul belvárosa felé.
***
Elgondolkozva meredtem magam elé. Bár már jó
háromnegyed óra eltelt, még mindig képtelen voltam feldolgozni, amit láttam.
Minden porcikám tiltakozott a tény ellen, holott tudtam, mindaz, ami történt,
épp annyira létező és valóságos, mint ahogy itt ülök és lélegzem. Hogy aki
visszarántott a halál torkából és megmentette az életemet, egy vámpír. Egy
igazi élő - halott vámpír...
