2. rész: Kísért a múlt

Miután Yuri hazavitt és elment, egyedül maradtam a gondolataimmal. Pocsékul éreztem magam. Képtelen voltam megemészteni a szavait. Egyszerűen fel nem foghattam, hogyan képes így kezelni az egész helyzetet. Az egyik pillanatban még viccelődik, a másikban meg arról papol, hogy hallgassak a szívemre. De ami mostanában történik velem, minden, csak nem vicces. A megmagyarázhatatlan balesetek, a hirtelen begyógyuló sebek, és ráadásként a beteges érzéseim Kai iránt. Mert bármit is mond Yuri, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Már csak arra kéne rájönnöm, mi a bajom és módot keresni a megszüntetésére. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy megkérdezem Tiffanyt, a másik legjobb barátnőmet, nincs-e valami ötlete, miféle kóros elmebaj támadhatott meg, de aztán meggondoltam magam. Már vagy másfél hete nem beszéltünk. Mióta megtudta ezt a Kai-ügyet, úgy tesz, mintha a világon sem volnék. Ráadásul nem csak engem, hanem Yurit is látványosan kerüli. Szerinte ez az egész nem más, mint megsérült tudatom szüleménye, ami sürgős orvosi ellátást igényelne. Csak azt nem képes felfogni, hogy én nem mehetek semmiféle pszichológushoz a problémáimmal. Egyszerűen lehetetlen. Mert ha kiderül az igazság, végem. Hiába múltam el tizennyolc, anya úgyis megtalál, és magával hurcol Jejura. Én pedig bármit képes vagyok elviselni, csak ne kelljen visszamennem oda. Eltűrök minden fájdalmat, minden megpróbáltatást, csak Min-Hee-t ne lássam többé. Sokan azt gondolják, önző és elviselhetetlen vagyok. Hogy azért gyűlölöm az anyámat, mert ő nem volt képes megadni nekem azt a gazdagságot és jólétet, amiben Kai mellett élek. De az emberek nem tudják az igazságot. Nem tudják, hogyan éltem tizenhat éves koromig. Nem érezték azt a félelmet, ami éveken keresztül béklyóban tartotta a lelkemet. Az ő testüket nem borították sebek és nekik nem kellett a világ szemébe hazudniuk, hogy jól vannak, amikor legszívesebben kést döftek volna a saját szívükbe. Mert ha valaki meg nem akadályozza, én megteszem…

Május 30-a volt, péntek. A nap, melyet minden másnál jobban utáltam: a születésnapom. Azt hiszem, Min-Hee soha nem szeretett igazán. Ha rám nézett, haragot láttam a szemében, ha szólt, a hangja éles pengeként hasított. S bár nem mondta ki hangosan, tudtam, a szíve mélyén azt kívánja, bárcsak szakadna rám az ég, vagy nyelne el a föld. Azzal, hogy megszülettem, tönkretettem az életét. Ezt pedig sohasem bocsátotta meg nekem.

Gyűlölte az apámat, Kait, amiért elhagyott bennünket. Hiába próbáltam bármit is megtudni róla, megtiltotta, hogy lássam, vagy akár csak telefonon beszéljek vele. Kezdetben még próbálkoztam, de lassanként beláttam, semmi értelme egy olyan ember után kutatni, aki saját akaratából mondott le a családjáról. Anya képtelen volt feldolgozni, hogy egyedül maradt. Az évek során megkeseredett, mogorva és durva viselkedésével mindenkit elmart maga mellől. Gyűlölte a világot, amiért szenvednie kellett és engem is arra kényszerített, hogy ugyanezt tegyem. Amikor rájött, hogy tiltása ellenére Kai után kutatok, más módszerhez folyamodott. Néhány hónap alatt pokollá változtatta az életemet. Azt akarta, hogy ugyanúgy szenvedjek, ahogyan ő. Rögeszmésen lesett minden pillanatot és sohasem szalasztott el egyetlen alkalmat sem, amit a kínzásommal tölthetett. Szinte teljesen megháborodott. Csak az jelentett számára örömöt, ha láthatta a szenvedésemet. Hiába próbáltam ellenállni, mint egy pióca, rám akaszkodott, és kiszívott belőlem mindent, ami arra ösztönzött, hogy éljek, hogy túléljem a félelmet és a kínokat.

Rettegésem egyre fokozódott. Egyre mélyebbre és mélyebbre zuhantam, míg csupán egyetlen célom marad: véget vetni a földi pokolnak. Nem érdekelt senki és semmi. Nem érdekelt, mi lesz az anyámmal, nem érdekelt, mit fog érezni, ha megtudja, mit tettem. Másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy megöljem magam…

***

Ott álltam a Sarabong tetején és a csillagokat bámultam. Éjszakánként gyakran jártam fel ide. A csend és a magány valamiért mindig megnyugtatott.

Néztem az eget, hallgattam a fák susogását, a természet hangjait. A száz meg száz csillag, mint apró lámpások, világítottak a sötét égbolton. A szél simogatta az arcomat. Úgy éreztem, hűs anyai kezek érintik a bőrömet, s szinte hallottam, amint gyengéd szavak suttogják a nevemet. Sóhajtottam. A ködbe burkolózott házakat figyeltem. Meggörnyedve, lomposan gubbasztottak a hegy lábánál. A távolságtól és a körülöttük felgyülemlett párától nem tudtam tisztán kivenni az alakjukat. Közelebb léptem a szikla pereméhez, hogy jobban szemügyre vehessem őket. Ekkor különös hang ütötte meg a fülemet. Mintha tenger morajlott volna a lábam alatt. Letekintettem, és csodálkozva láttam, hogy a házikók helyén egy hatalmas víztömeg hömpölyög. Fekete habjai hívogatóan kapdostak felém, neki-neki csapódtak a köveknek, időnként lelohadtak, majd újult erővel igyekeztek meghódítani a sziklacsúcsokat.

Megbabonázva csodáltam ezt a végtelen óriást, amint soha nem szűnő elszántsággal nyaldosta Sarabong köveit. Hirtelen különös vágy fogott el, hogy a szikláról leugorva a tenger közepébe vessem magam. Még közelebb léptem a sziklaperem széléhez. Forróság öntötte el a testemet. Szaporábban vettem a levegőt és éreztem, ahogy az izzadság végigcsurog a hátamon. Néztem a víz tetején hintázó hullámokat és arra gondoltam, csak még egy apró mozdulat, és örökre megszabadulok a kínjaimtól.

Lehunytam a szemem. Mindössze néhány centiméter választott el a tökéletes nyugalomtól. Óvatosan előreléptem. Összekulcsoltam a kezemet és minden idegszálammal az ugrásra összpontosítottam. Behajlított térddel és remegő szívvel vártam a megfelelő pillanatra. Így álltam néhány másodpercig, míg el nem múlt a testemben feszülő rángatózás. Lassan számoltam vissza. Egyre könnyebbnek és könnyebbnek éreztem a tagjaimat. Egyre kevésbé esett nehezemre kimondani a számokat: Tíz… kilenc… nyolc… hét… hat… öt… négy, három… kettő…

Ebben a pillanatban valaki megszorította a karomat. Fájdalmamban ösztönösen előregörnyedtem. Támadóm ugyanezzel a mozdulattal hátrarántott. Mindkét karjával átfogta a derekamat, méghozzá olyan erővel, hogy képtelen voltam szabadulni szorításából.

- Eszedbe ne jusson!- susogta a fülembe. – Ha megmozdulsz, esküszöm Neked, megöllek, mielőtt Te magad megtehetnéd.

Megmerevedtem. Nem is a szavaitól ijedtem meg, hanem a hangsúlytól, amellyel mindezt mondta. Különös, semmihez sem hasonlítható hangjában volt valami, ami biztosított arról, komolyan képes megtenni, amit ígért, ha ellenkezni merek.

- Maradj így- utasított. Mivel mögöttem állt, az arcát nem láthattam, csak tüdejének sípolását hallottam és a lihegést, ahogy levegőért kapkod. Aztán egyszer csak lenyugodott. A nyakamhoz hajolt és mélyet lélegzett. Ahogy lassan kifújta a levegőt, éreztem leheletének melegét.

Borzongás futott végig a testemen. Erre elhúzta a fejét.

- Bocsáss meg, nem akartalak…- szabadkozott.

Épp válaszolni készültem, amikor hirtelen a számra tapasztotta a tenyerét…

1. rész: Baljós jelek

Ma megint megtörtént. És én semmit sem tehettem ellene. Csak álltam a tükör előtt. Meredten bámultam, ahogy az orromból hirtelen folyni kezdett a vér, elérte a számat, az államat, végigcsorgott a nyakamon. Ajkamon éreztem sós ízét. Legszívesebben becsuktam volna a szememet, hogy ne kelljen látnom, amint lassanként az egész arcomat elborítja. A csap fölé hajoltam és lehajtottam a fejem. Tudtam, felesleges bármit is tennem, de nem akartam küzdelem nélkül megadni magam. Hirtelen forogni kezdett körülöttem a világ, s én remegő kézzel, görcsösen próbáltam megkapaszkodni a mosdókagylóba. Homlokomat a jéghideg tükör lapjához szorítottam, s néztem, miként lesz a fehér márványpadló egyre vörösebb. Hallottam, amikor egy-egy csepp a kövön landolt, s abban a pillanatban, ahogy földet ért, szétfröccsent, akár egy időzített bomba. Testem minden idegszálával igyekeztem elterelni a gondolataimat, bár tudtam, semmi értelme. Az elmúlt két hónapban szinte minden nap átéltem hasonlót. Bármiféle előzetes jel nélkül eleredt az orrom vére, reggelikészítés közben megvágtam magam egy késsel vagy elestem az utcán, és lehorzsoltam a térdemet. Mosogatásnál eltörött a kezemben tartott pohár, s össze-vissza karcolta a kézfejemet. Ebéd közben leesett az asztalról a virágokkal teli váza, s mikor a széttörött cserepeket takarítottam, beletenyereltem egy darabkába, mely felhasította a bőrömet… Megmagyarázhatatlan balszerencse kísérte utóbbi napjaimat. Bárhogyan is igyekeztem megelőzni minden lehetséges helyzetet - a mosogatáshoz kesztyűt használtam, a késhez úgy nyúltam, mintha tüzes vasat vennék a kezembe, s egyáltalán, próbáltam nem érintkezni semmivel, ami szúr, vág és éles, - valahogy mindig az lett a vége, hogy magatehetetlenül bámultam a körülöttem eluralkodó vértengert, a saját kifolyt véremet. Ami azonban még ennél is furcsább volt, sérüléseim napokon belül eltűntek. Nyomtalanul behegedt minden seb, minden vágás.

Ez alkalommal sem történt másképp. Egyszer csak már nem éreztem vas szagát az orromban, a vér íze eltűnt a nyelvemről, és nem hallottam többé azt az átkozott csepegést sem. „Végre vége!”- gondoltam megkönnyebbülten, felemeltem a fejemet, de ahogy a tükörbe pillantottam, észrevettem, nem csak az arcom, hanem egész karom és mellkasom merő vér. Elhúztam a számat. Kinyitottam a csapot, és amennyire lehetett, igyekeztem lemosni magamról. Ám amikor oldalra léptem, hogy elérjem a törölközőtartót, megcsúsztam, és egyensúlyomat vesztve zuhantam a padlóra. Esés közben beverhettem magam, mert éles fájdalom hasított a combomba. Felszisszentem, próbáltam megkapaszkodni valamiban, de hiába. Még egy utolsó, kétségbeesett mozdulat, s a következő pillanatban minden elsötétedett. Eszméletlenül hevertem a fürdőszoba jéghideg kövezetén… 

 ***

- Yoona, jól vagy? - ahogy kinyitottam a szemem, Kai aggódó arcát láttam magam előtt.

- Igen - feleltem. Óvatosan felemeltem a fejem és körbepillantattam. Már nem a fürdőszoba kövén, hanem a nappali kanapéján feküdtem. Kai mellettem ült. Tömör válaszom láthatóan nem győzte meg, így mosolyt erőltettem az arcomra és hozzáfogtam a magyarázkodáshoz.

- Tényleg jól vagyok. Csak mostanában szédülök egy kicsit, de...

- Tudom, hogy nem vagy jól,- szakított félbe ingerülten-szóval ne is próbáld elhitetni velem, mert nem veszem be.

- De én komolyan... - kezdtem újra. Nem akartam, hogy apám bármit is észrevegyen abból, mi történik velem mostanában. Kapcsolatunk kifejezésére már így sem az egyszerű volt a legtökéletesebb szó, nekem pedig eszem ágában sem volt ezt holmi ájulással és orrvérzéssel még kevésbé egyszerűvé tenni.

- Ismétlem, akármit is mondasz, nem dőlök be. Attól még, hogy nem teszem szóvá, észrevettem, hogy egy ideje úgy viselkedsz, mint egy két lábon járó szerencsétlenség. Azt hiszem, pihenned kellene egy kicsit. Mivel tudtommal ma semmi halaszthatatlan dolgod nincs, tarthatnál egy relax napot.

- De, apa. Én nem... - próbálkoztam ismét. Azt akartam mondani, hogy nem érek rá, mivel Yurival, a legjobb barátnőmmel találkozom, és egy bizonyos kényes ügyet dumálunk meg, de a mondat közepén észbe kaptam, és becsuktam a számat. 

Kai ebben a pillanatban felpattant a kanapéról, a karjába kapott és a hálószobám felé vette az irányt.

A meglepetéstől szóhoz sem jutottam. Mikor fél perccel később óvatosan letett az ágyamra, a szívem még mindig a torkomban dobogott, azt hittem ott helyben kiugrik a helyéről. Most már nem ellenkeztem, hagytam, hogy eligazítsa fejem alatt a párnát és betakarjon. Kérdésére, kérek-e teát, nem válaszoltam, szótlanul bámultam ki az ablakon. Erre sarkon fordult és kiment. Nem sokkal később hallottam, hogy a konyhában tevékenykedik, nyilván vizet forralt a teához. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Az előbb kis híján elárultam magam. Ha nem kapok észbe, bevallom az apámnak, hogy fülig szerelmes vagyok belé! Ezt pedig akkor sem tehetném meg, ha nem lenne az apám. Apa... Tulajdonképpen az elmúlt két évben egyetlen pillanatig sem tekintettem rá apaként. Nem azért, mintha nem foglalkozott volna velem többet, mint eddig bárki más az életben, hanem, mert első pillantásra halálosan belehabarodtam. Ha hozzám ért vagy véletlenül elfelejtkeztem magamról és egy másodpercnél tovább mertem bámulni, a szívem rögtön heves tiltakozásba kezdett. És ilyenkor azonnal le kellett állnom bűnös gondolataimmal, különben búcsút mondhattam volna a titkomnak. Életem eddigi legnagyobb szégyene volt ez. S bár igaz, hogy Kai - sokkal szívesebben mondtam ki a nevét, mint azt a bizonyos a betűvel kezdődő szót- úgy nézett ki, mint egy huszonéves, mégiscsak a biológiai szülőm, iránta való beteges érzéseimre pedig semmiféle ésszerű magyarázat nincs, a korát és a kinézetét kivéve... Ha jól számolom, idén töltötte a 36-ot, holott nem tűnik többnek 25-nél. Yuri azt mondta, természetes, hogy így érzek, de szerintem semmi természetes nincs abban, hogy fizikailag ennyire vonzódom hozzá. Igyekszem kerülni minden testi kontaktust, de van, hogy képtelen vagyok rá. Ez a görcsös menekülés különben is csak ront a helyzeten. Minél jobban akarom kiverni Őt a fejemből, annál jobban belebonyolódom. Bár a jó reggelt puszikat, viszlát öleléseket sikerült kivédenem azzal, hogy nem vagyok már ötéves, de vannak helyzetek, amikor elkerülhetetlen az ilyesfajta érintkezés. És ezek az alkalmak lassacskán az őrületbe kergetnek. Ráadásul mostanában egyre többször tesz Kai furcsa dolgokat, mint például, hogy a karjába kap és becipel a szobámba. Vagy póló nélkül flangál fel-alá a lakásban. És nem mondom, elég szexis felsőteste van, de könyörgöm, én csak egy épp tizennyolc éves felnőtt vagyok, tulajdonképpen még gyerek, aki képtelen ellenállni a levegőben szikrázó atomok titokzatos erejének.

Gondolataimból Kai léptei riasztottak. Gyorsan lehunytam a szemem és úgy tettem, mintha mélyen aludnék. Amikor belépett, egy másodpercre megállt a küszöbön, majd az éjjeliszekrényre helyezte a gőzölgő teát. Finom illata az orrom hegyét csiklandozta. Igyekeztem egyenletesen lélegezni, és csak arra vártam, hogy ismét magamra maradjak. A hangokból ítélve az íróasztalomhoz ment, letépett egy cetlit a jegyzettömbömről, írt rá valamit, és odatette a tálcára, a tea mellé. Ahogy arcomon éreztem a tekintetét, ismét hevesebben kezdett verni a szívem és egy pillanatra kinyitottam a szemem. Ugyanebben a pillanatban Kai elfordult. Magamban azért imádkoztam, hogy észre ne vegye. Ismét becsuktam a szemem. "Már a szekrényeknél jár- konstatáltam. - Még két lépés és eléri a küszöböt. Mindjárt csukódik az ajtó." Szinte hallani véltem a csikorgást és a zár kattanását a fülemben. Ekkor azonban megállt ereimben a vér. Kai ott térdelt közvetlenül az ágyam mellett. Ujjaival gyengéden végigsimította az arcomat. Friss lehelete szinte égette amúgy is felhevült bőrömet. Úgy éreztem megőrülök. Biztos voltam benne, hogy álmodom. Mindez nem lehet más, csak álom, egy őrült és idegbeteg képzelgés. Igaza lehet Kainak, tényleg agyonstrapáltam az idegeimet és behallucinálom, hogy épp mellettem térdel és a szája néhány centiméterre van az enyémtől... vagyis... jóságos Isten!!!

***

Percekbe telt, mire nagyjából felfogtam, mi történt. Bambán bámultam a plafont, és igyekeztem lecsillapítani kavargó érzéseimet. Úgy éreztem magam, mintha villám csapott volna a testembe és minimum egy kisebbfajta áramütés ért. Nem tudtam, hányadán állok önmagammal, lehet, megúsztam egy enyhébb lefolyású sokkal, de az is megeshet, hogy halálos szívrohamot kaptam és már tulajdonképpen meghaltam, csak még nem is tudok róla. A megbizonyosodás érdekében oldalra fordultam. Elégedetten tapasztaltam, mégsem haltam meg, a mozgás legalábbis még ment. Ekkor azonban megakadt a pillantásom a teáscsésze mellett heverő cetlin. Kikászálódtam az ágyból és kézbe vettem.

"Yoona, ne várj rám este, későn jövök. Van kaja a hűtőben, egyél. Ha bármire szükséged van, hívj. Vigyázz magadra és ne csinálj semmi butaságot! Szeretlek: Kai"

Sóhajtottam. Tehát nem jön haza ma éjjel. Nála a "Ne várj rám, későn jövök!" azt jelenti: "Ne várj rám, az épp aktuális csajomnál alszom. Illetve... ja. Szóval a lényeg, hogy jól csukd be az ajtót, mert ma sem leszek otthon." Már megszoktam ezt, és tulajdonképpen hálás voltam neki, hogy igyekszik megőrizni a feddhetetlen apa szerepét, de most valahogy inkább csalódottságot éreztem. Szomorúan olvastam újra rövidke üzenetét. "... Vigyázz magadra és ne csinálj semmi butaságot! Szeretlek: Kai" Micsoda??? Ebben a pillanatban, mintha arcul ütöttek volna, leesett a SZERETLEK szó valódi jelentősége. Apa ezelőtt soha nem használta ezt az elköszönési formát, egyszerűen aláfirkantotta az üzeneteit. Most meg...

Remegő kézzel tárcsáztam Yuri számát. Szükségem volt rá, úgy éreztem, egyedül egy percig sem bírom tovább. Hallanom kellett a hangját és elmondani, mi történt.

- Vedd már fel! - rimánkodtam idegesen. Már éppen le akartam tenni, mikor körülbelül a tizedik kicsengésre végre beleszólt:

- Yoboseyo!

- Istenem, Yuri, végre! Már azt hittem, sosem érlek el. Pedig rettentő nagy szükségem van a segítségedre…

Jó negyedóráig ecseteltem az eseményeket. A reggeli orrvérzős-ájulásos kalandomtól kezdve egészen addig, míg Jongin meg nem csókolta az arcomat. Itt azonban meg kellett szakítanom a mondókámat, mert Yuri felvisított, méghozzá olyan hangerővel, hogy ha el nem tartom a fülemtől a kagylót, végzetes halláskárosodást kapok.

- Megmondtam, ugye, megmondtam, hogy szerelmes beléd?! - süvöltötte.

- De Yuri, ez egyáltalán nem igaz, és a szája különben is épp csak hozzáért a bőrömhöz…

- Te állandóan kifogásokat keresel és megpróbálsz elfutni az érzéseid elől. Mindig csak nem és de. Mást sem hallok tőled, csak, hogy épp miért nem megy valami. Vedd tudomásul, ennek ezennel vége! A mai naptól kezdve egyetlen szó létezhet a szótáradban: az igen! Most pedig fogom magam és átugrom hozzád. Eszedbe ne jusson ellenkezni, mert úgysem téríthetsz el az átalakító kampányomtól. Csak ülj szépen a fenekeden és várj. Öt perc és ott vagyok! - ezzel lecsapta a telefont, még arra sem hagyott időt, hogy akár csak levegőt vegyek a tiltakozáshoz.

Néhány perc múlva valóban ott állt a kapuban, és ahogy ajtót nyitottam neki, szó nélkül beviharzott, felvágtatott az emeletre, kinyitotta a ruhásszekrényemet és elkezdte kidobálni belőle a cuccokat.

Én pedig csak álltam mellette és kimeredt szemekkel bámultam, amint egyesével minden darabot a kezébe vett, végigmustrált, majd hümmögött hozzá, akár egy medve.

- Megkérdezhetem, hogy mit csinálsz? - kérdeztem, ügyelve a hanghordozásomra, nehogy bedühödjön, és további gorombaságokat vágjon a fejemhez.

- Leltározok - válaszolta egy rosszalló fejcsóválás kíséretében.

- És mire jutottál?

- Arra, hogy bár nem vagy totálisan reménytelen eset, rád férne egy kis csajos shoppingolás! - rám nézett. A tekintetében láttam, már várja az ellenkezésemet, ezért úgy döntöttem, meglepem, s bár semmi kedvem sem volt most vásárolni, szó nélkül indultam a fürdőszobába sminkelni meg fogat mosni.

Húsz perccel később már vidáman sétálgattunk a Times Square Mall-ben és jónéhány gombóc fagyi bekebelezése után felfrissülten és lelkesen vágtunk neki az üzletek felfedezésének. A több órás barangolás, kutakodás és próbálgatás eredményeit pedig elégedetten szorongattuk a kezünkbe.

- Azt hiszem, Kai megöl, ha rájön, mennyit költöttem ma. - sóhajtottam.

- Szerintem pedig egészen más gondolatai lesznek, ha meglát ezekben a csini rucikban. - felelte Yuri és kajánul elvigyorodott.

- Menj már! - nevetve oldalba böktem, közben pedig éreztem, hogy elvörösödöm.

- Nézzenek oda, elpirultál - ugratott.

- Hagyjál, dehogy pirultam. - tiltakoztam. Ez azonban nem volt igaz, mivel most már a fülem hegye is lángolni kezdett.

- Te totálisan belezúgtál az apádba! - állapította meg Yuri leplezetlen kárörömmel a hangjában.

- És ha igen? Mi van, ha igen? - fakadtam ki. Bosszantott, hogy ilyen magától érthetődnek tartja ezt az egyáltalán nem természetes valamit, sőt ami még ennél is jobban, hogy mint általában mindenben, ebben is tökéletesen igaza volt. És ezt ő is tudta.

- Jól van na, ne haragudj. Átérzem, milyen nehéz lehet most neked… –békített. Már éppen azon tanakodtam, hogy megbocsátok neki, ám ekkor a szokásos módon sikerült elrontania az egészet egyetlen mondattal: … annál is inkább, mert ha tehetném, minden gondolkodás nélkül lefeküdnék vele. – döbbent arcomat látva így folytatta: De ne aggódj, soha nem vinne rá a lélek, hogy a barátnőm pasiját… khmm… apját lenyúljam. Szóval azt hiszem, ezennel új áldozat felé kell néznem. Te pedig bánj ügyesen Kaival és meglátod, minden a helyére kerül. Csak – és most egy bődületesen nagy közhelyet, ám annál nagyobb igazságot fogok mondani- hallgass a szívedre. Mert akkor leszel boldog, ha képes vagy felismerni az érzéseidet és miután ezt megtetted, úgy cselekedni, ha este ágyba bújsz, tiszta lelkiismerettel hajthasd a párnára a fejed. Mert a világon a legnagyobb bűn magaddal szemben az önbecsapás. Ha mégis megteszed, egy idő után rádöbbensz, mennyit vesztettél. A hibák helyrehozásához azonban nem mindig elég a megbánás. Vannak bűnök, amiket csak egyszer követhetsz el életedben. Ezt jegyezd meg. A többi meg majd jön magától…”

Prológus

 Kedves Idetévedők, drága Olvasóim!

Nem tudom, milyen érzelmek és gondolatok jutottak eszetekbe a cím olvasása láttán... Talán egy csöpögős szerelmi történetet képzeltek magatok elé, hátborzongató krimit, tele gyilkossággal és vérrel. Vagy egy Twilight és Vámpírnaplók utánzatot. Esetleg egyszerre mindhármat. 

Nos, aki ilyesmire vár, annak azt kell mondanom, hogy jók a megérzései, de mégsem. :) Mert bár lesz benne romantika, gyilkosság, és az események átéléséhez szükségetek lesz a képzelőerőtökre is, de remélem, hogy miután befejeztétek, egyikőtök sem fogja az előbb említett jelzőkkel ellátni. Legalábbis nagyon igyekszem, hogy ne adjak majd rá okot. Egy különleges történetet szeretnék írni egy titokzatos világról, mely, ha becsukjátok a szemeteket, valósággá válik. Egy történetet, ami az életről szól. Arról, mit is jelent ez a mondat: Neked adnám a véremet...

 

Az éjjel látott kép mélyen bevésődött emlékezetembe, s évek múltán is tisztán lebegett szemeim előtt. Azon a bizonyos napon éppen olyan megfoghatónak és valóságosnak tűnt, mint három évvel később. Ekkor azonban még nem sejtettem semmit. Nem tudtam, hogy tizenhatodik születésnapommal egy hosszú és fáradtságos út veszi kezdetét, melyről letérni lehetetlen, s melynek vége egyetlen és biztos zsákutcába vezet: a halálba. Talán, ha előre látom, mi vár rám, el sem indulok ezen az úton. Azonban naivan és jóhiszeműen azt hittem, én irányíthatom az életem. Nem számoltam Vele és hirtelen fellobbanó vágyaimmal. Kezdetben csak enyhén éreztem a vonzást, mely hozzá láncolt. Annyira gyengén, hogy nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Úgy gondoltam, az idő múlásával elfelejtem, s kitörlődik minden hozzá fűződő emlékem. De nem így történt. A legkritikusabb pillanatban, akár egy villám, belehasított az agyamba, s olyan elemi erővel keltette életre az elporladt emlékek hamvait, hogy szinte felperzselt. Lángra lobbantotta a testemet. Majdnem belepusztultam a felismerésbe, hogy nem tudok nélküle élni. Amikor végre sikerült megfejtenem a titkot – legalábbis azt hittem - és tudatosult bennem a meztelen igazság, még nehezebb lett. Gyerekes próbálkozásaim születésük pillanatában kudarcra ítéltettek. Minél elkeseredettebben igyekeztem Őt megmenteni, annál mélyebbre kerültem, míg végül megástam tulajdon síromat. Az utolsó másodpercekig reménykedtem. Azt hittem, képes vagyok megóvni, akit a világon a legeslegjobban szeretek, s aki engem mindennél, s mindenkinél jobban gyűlöl. Hittem, hogy amit teszek, az jó, és csupán egyetlen kiút lehetséges. Nekem pedig kötelességem rálépni erre az útra. S nemcsak rá kell lépnem, végig is kell haladnom rajta, anélkül, hogy bárki észrevenné. Mert ezzel az úttal talán járhatóvá tehetem számára a biztos pusztulás ösvényét. Egyedül én tudok a létezéséről, éppen ezért az én sikeremen áll vagy bukik minden. Csak akkor nyugodhatok békében, ha megtettem, ami számomra elő volt írva. Ha úgy távozhatok el ebből a világból, hogy biztosan tudom, Ő életben marad. Helyre kell hoznom a hibákat, amiket elkövettem. Mert az nem lehet, hogy Ő szenvedjen a bűneim miatt. Hiába próbáltam meg elmenekülni, a sorsom beteljesedni látszik. De már nem fáj. Nem tölt el rettegéssel a tény, hogy meghalok. Minden Vele átélt perc itt rejtőzik a lelkem mélyén, s az iránta érzett véghetetlen szeretet árasztja el a szívemet. Boldog vagyok, mert Neki adhatom a véremet.

Ha lebukik a Nap a hegyek mögött…