"Szeret! Azt mondta, szeret!" - Szívem felujjongott a boldogságtól. A kő, mely hónapok óta súlyos teherként nyomta a lelkemet, most hirtelen semmivé vált. Az elviselhetetlenség kínjai megszűntek, helyüket öröm és izgatottság vette át. A tudat, hogy Jongin mégsem az apám, leírhatatlan megkönnyebbüléssel töltött el. Ez ugyanis azt jelentette, iránta érzett titkos vonzalmam nem vérfertőzés többé. Nem bűn, hanem szabad, tiszta, viszonzott szerelem. Félénken hajtottam le a fejem. Mos már annyira sem mertem Kai szemébe nézni, mint korábban. Azt hiszem, ezzel Ő is tisztában lehetett, mert nem várt választ. Ehelyett vigyázva, de egy határozott mozdulattal lenyomta a vállamat, és fölöttem termett.
- Lélegezz. - Figyelmeztetett, ugyanis a meglepetéstől még jóformán azt is elfelejtettem, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Vagy talán túlságosan is éreztem. Hogy csukva tarthassam a szemem, arcizmaimat is meg kellett feszítenem. Engedelmesen kifújtam a levegőt, de a szememet nem akaródzott kinyitni. Kai közeledésére szívem eszeveszett vágtába kezdett. Úgy dobogott, mint még soha. Talán csak egyetlen személy lett volna képes kiváltani belőlem ugyanezt, de ő messze volt, Jongin azonban közel, nagyon közel. Az a tized másodperc, amíg csókjára vártam, hosszabbnak tűnt egész eddigi életemnél. Ahogy ajkai megérintették az enyémet, izmaim lassan ellazultak és engedtem, hogy nyelvével óvatosan birtokba vegye a számat. Kézfejemmel végigsimítottam a hátát. Érintésemre még hevesebben vont magához. Ekkor tudatosult bennem, hogy igazából most csókolózom először Kaival. A felismeréstől akkora érzelemhullám öntött el, hogy megmaradt gátlásaim is azonnal szertefoszlottak. Elfogott a vágy, hogy megbéklyózott érzéseimet szabadjára engedjem. Beletúrtam sűrű fekete hajába és karjaimmal olyan erősen öleltem át, ahogy csak tudtam. Végre szerethettem!
- Lélegezz. - Figyelmeztetett, ugyanis a meglepetéstől még jóformán azt is elfelejtettem, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Vagy talán túlságosan is éreztem. Hogy csukva tarthassam a szemem, arcizmaimat is meg kellett feszítenem. Engedelmesen kifújtam a levegőt, de a szememet nem akaródzott kinyitni. Kai közeledésére szívem eszeveszett vágtába kezdett. Úgy dobogott, mint még soha. Talán csak egyetlen személy lett volna képes kiváltani belőlem ugyanezt, de ő messze volt, Jongin azonban közel, nagyon közel. Az a tized másodperc, amíg csókjára vártam, hosszabbnak tűnt egész eddigi életemnél. Ahogy ajkai megérintették az enyémet, izmaim lassan ellazultak és engedtem, hogy nyelvével óvatosan birtokba vegye a számat. Kézfejemmel végigsimítottam a hátát. Érintésemre még hevesebben vont magához. Ekkor tudatosult bennem, hogy igazából most csókolózom először Kaival. A felismeréstől akkora érzelemhullám öntött el, hogy megmaradt gátlásaim is azonnal szertefoszlottak. Elfogott a vágy, hogy megbéklyózott érzéseimet szabadjára engedjem. Beletúrtam sűrű fekete hajába és karjaimmal olyan erősen öleltem át, ahogy csak tudtam. Végre szerethettem!
***
- Apa meghalt? Hogy érted azt, hogy meghalt? - Előbbi boldogságom akár egy buborék, szétpattant, a szemeim előtt lebegő rózsaszín köd nyomtalanul kiszállt az ablakon. Alig fogtam fel, mit is mondott Jongin az imént.
- Kérlek, bocsáss meg! - Nézett rám esdeklő tekintettel. Szemében kétségbeesés villant, de én mindebből semmit sem láttam. Szavai szinte beborították az elmémet.
- Hazudtál. Levelet írtál nekem, felcsaltál Szöulba és elhitetted velem, hogy az apám vagy. Azt mondtad, végre sikerült megszerezned a papírjaimat, és hivatalosan magadhoz vehetsz. De a fontos hír nem volt más, csupán egy hamis apa ál-ígérete. Két éven keresztül naponta jelmezbe bújtál és eljátszottad, hogy többet jelentek neked mindenki másnál, holott az ereimben folyó vér egyetlen cseppje sem azonos a tiéddel. Csontunk és húsunk oly távol van egymástól, mint föld az égtől. Ezek után azt várod, higgyek a szerelmedben, higgyem, mindazt, amit tettél, értem, értünk tetted? Azt hiszed, képes vagyok mindent elfelejtve és megbocsátva hozzád rohanni? - Csak úgy dőltek belőlem szavak. Nem is tudom, miket vágtam Kai fejéhez. Csaló uzsorásnak, szívtelen megrontónak neveztem. Elmeháborodott baltás gyilkosnak, aki letapossa azt, ami az útjába kerül. Jongin szótlanul tűrte kirobbanásomat. Nem védekezett, nem bizonygatta az igazát, csak nézett, kérlelő pillantással. A fejem hasogatott, szinte szétfeszítette a koponyámat. Azonban hiába is akartam haragudni rá, valójában egyáltalán nem voltam mérges. S ez bőszített fel. Mint oly gyakran, most is tulajdon gyengeségem okozta vérem forróságát. Jongin csendesen ült mellettem az ágy szélén. Szemei jégkéken csillogtak, s mintha könnycseppet véltem volna felfedezni bennük. A látványtól elfacsarodott a szívem. Bűntudatom támadt, s úgy döntöttem, helyrehozom a hibámat.
Vártam néhány másodpercet, majd felálltam és odaléptem hozzá.
- Megengeded? - Kérdeztem halkan és vigyázva megfogtam a kezét. Lassan beleültem az ölébe. Kai még mindig nem szól egy szót sem, így átöleltem, és arcomat arcához simítva, kissé remegő hangon, de beszélni kezdtem.
- Azt hiszem, nekem kell bocsánatot kérnem Tőled. Nem lett volna szabad ilyesmiket mondanom. Fáj, hogy elhallgattad az igazságot és alig hiszem el, hogy az apám halott. Összekuszálódtak bennem a dolgok, olyan, mintha egy óriási labirintusban lennék, amiből nincs kiút. Egy végtelen útvesztőben, ajtó és ablak nélkül. Bár nem tudom miért, de biztos vagyok benne, jó okod volt arra, hogy hazudjál nekem. Ezért kérlek, ne légy dühös és próbáld megérteni a helyzetemet. Nem akarom, hogy azt hidd, haragszom Rád emiatt. És Te se haragudj. Most, amikor életem egyik legszebb napja van...
- Egyik legszebb napja? - Jongin arcáról lassan kezdtek eltünedezni a felhők. Megkönnyebbülten lélegeztem fel. "Talán még nincs minden veszve. Ha őszintén bevallom az érzéseimet, még megbékíthetem. Szedjem össze magam és álljak a sarkamra! Mély levegőt vettem, és kissé elhúzódtam tőle, hogy jobban láthassam a tekintetét, amikor kimondom azokat a bizonyos szavakat.
Vártam néhány másodpercet, majd felálltam és odaléptem hozzá.
- Megengeded? - Kérdeztem halkan és vigyázva megfogtam a kezét. Lassan beleültem az ölébe. Kai még mindig nem szól egy szót sem, így átöleltem, és arcomat arcához simítva, kissé remegő hangon, de beszélni kezdtem.
- Azt hiszem, nekem kell bocsánatot kérnem Tőled. Nem lett volna szabad ilyesmiket mondanom. Fáj, hogy elhallgattad az igazságot és alig hiszem el, hogy az apám halott. Összekuszálódtak bennem a dolgok, olyan, mintha egy óriási labirintusban lennék, amiből nincs kiút. Egy végtelen útvesztőben, ajtó és ablak nélkül. Bár nem tudom miért, de biztos vagyok benne, jó okod volt arra, hogy hazudjál nekem. Ezért kérlek, ne légy dühös és próbáld megérteni a helyzetemet. Nem akarom, hogy azt hidd, haragszom Rád emiatt. És Te se haragudj. Most, amikor életem egyik legszebb napja van...
- Egyik legszebb napja? - Jongin arcáról lassan kezdtek eltünedezni a felhők. Megkönnyebbülten lélegeztem fel. "Talán még nincs minden veszve. Ha őszintén bevallom az érzéseimet, még megbékíthetem. Szedjem össze magam és álljak a sarkamra! Mély levegőt vettem, és kissé elhúzódtam tőle, hogy jobban láthassam a tekintetét, amikor kimondom azokat a bizonyos szavakat.
- Nem említettem még? - Kérdeztem vissza és mosolyogni próbáltam. - Én is szeretlek!
Kai egy minutumra mozdulatlanná dermedt. Megijedtem, hogy talán mégis elrontottam valamit, aztán az ő szája is mosolyra húzódott.
- Szólhattál volna hamarabb is. - Korholt. - Zsörtölődéséből ítélve arra következtettem, még ha nem is szent a béke, de a tűzszünet megköttetett.
Kényelmesen elfészkelődtem az ölében és éppen arra készültem, hogy megcsókoljam, de elkéstem.
Édes ajkai ezúttal váratlanul és hevesen csaptak le, szinte beleborzongtam. Mohón és követelőzve, mégis figyelmesen csókolt. Puha, selymes bőre égette az enyémet. Ujjaival kibontott hajam tincseivel játszadozott.
- Várj egy kicsit. - Lihegtem két levegővétel között.
- Mégis mire? - Rándította meg a szemöldökét és újra magához húzott. Én pedig boldogan hagytam, hogy egész arcomat beborítsa csókjaival. Nem tiltakoztam többé.
***
Másnap délután kimentünk a temetőbe. Mivel szombat volt, alig találtunk parkolóhelyet. Jó öt perc keresgélés után Kainak végül sikerült beállnia két kisebb autó közé.
Korábban egyszer sem voltam itt. A rengeteg sír és urna különös látványt nyújtott. A fejfák és kövek sorai hatalmas területet borítottak be. Az elhunytakat látogató hozzátartozók szomorú tekintettel, görnyedt háttal álltak szeretteik hamvai mellett . Óvatosan haladtunk a sorok között, ügyelve, hogy senkit se zavarjunk meg magányos imádkozásában. Jongin karjába kapaszkodva, csendesen lépdeltem. Bár eddig úgy gondoltam, képes leszek megerősíteni magam, amikor azonban Kai lelassított, valami fojtogatni kezdte a torkomat. A márvánnyal lefedett földkupacra pillantva a térdeim roskadozni kezdtek. Jongin egyik karjával átfogta a derekamat, a másikkal pedig erősen szorította a kezem.
Néztem a hideg követ, rajta a kacskaringós betűket, a gyertyákat, s a nevet igyekeztem kibetűzni. "Kim Jae Joong" állt a táblácskán. Próbáltam magam elé képzelni az arcát. Üresnek és mégis valahogy különösen fájónak hangzottak e szavak. Egy lélektelen testbe akartam életet lehelni. Az apám testébe. Kai egy kissé megviselt fényképet vett elő és a tenyerembe csúsztatta.
- Ha esetleg szeretnéd tudni, hogy ki is volt ő. Hangjában tisztelet és meghatottság csengett, ahogy átnyújtotta. Nem is tudom, mire számítottam, de amint ránéztem a fotóra, olyan érzésem támadt, mintha már láttam volna valahol. De vajon mikor és hol? Különös dolgok jutottak eszembe. Hogy elhessegessem őket, megráztam a fejem. "Képtelenség" - Motyogtam félhangosan.
- Valami baj van? - Kérdezte Jongin aggódva.
- Semmi. - Feleltem, és sietve visszaadtam a képet.
- Őszintén szólva azt hittem, jobban meg fog viselni ez az egész. Örülök, hogy rendben vagy. - Halványan elnevette magát. Én is nevettem.
Feldíszítettük a sírt a magunkkal hozott friss rózsákkal, majd imádkoztunk. Amikor elindultunk, a Nap már aláhajlott a fák között. Kibámultam a fehér Lamborghini ablakán és Jaejoongra gondoltam. Az igazi apámra, apámra, aki miattam halt meg.
- Valami baj van? - Kérdezte Jongin aggódva.
- Semmi. - Feleltem, és sietve visszaadtam a képet.
- Őszintén szólva azt hittem, jobban meg fog viselni ez az egész. Örülök, hogy rendben vagy. - Halványan elnevette magát. Én is nevettem.
Feldíszítettük a sírt a magunkkal hozott friss rózsákkal, majd imádkoztunk. Amikor elindultunk, a Nap már aláhajlott a fák között. Kibámultam a fehér Lamborghini ablakán és Jaejoongra gondoltam. Az igazi apámra, apámra, aki miattam halt meg.
***
Két hét telt el azóta, hogy a temetőben jártunk. És két teljes hete éreztem magam a mennyekben. Élet és halál bizarr egyvelege töltötte ki mindennapjaimat. Kai mellett végre megtaláltam a szerelmet, azonban volt valami, ami minduntalan megzavarta édes perceimet. Befészkelte magát gondolataimba és megmérgezte boldogságomat.
Ezekben a napokban azt hittem, hogy végre helyreállt az életem. Végre nyíltan szerethettem azt, akihez már hónapok óta titkos vágyak fűztek. Minden csodálatosnak és rózsaszínnek tűnt. Jongin a tenyerén hordozott. Elvitt színházba, moziba, csónakázni, egyszóval minden olyan helyre, ahová az újdonsült szerelmespároknak szinte kötelező elmenni. Persze mindezt nem Szöulban, hanem Busanban tettük, hiszen vigyáznunk kellett Kai jóhírére. A világ előtt ugyanis még mindig apa-lánya voltunk. Közös megegyezéssel úgy döntöttünk, maradunk a már megszokott család felállás mellett. És ennek nagyon egyszerű oka volt: az anyám. Min-Hee ugyanis, bár eddig még nem járt sikerrel, de biztosan kutakodott utánam. Főleg, hogy kiderült, Kai nem szólt neki a távozásomról. Különösnek véltem, hogy anya két év eltelte után sem jelentkezett. Azt, hogy cseppet sem érdekli a hollétem, nehezen tudtam elképzelni. Valami oka volt a hallgatásának. Engem pedig bosszantott ez a nagy csönd. Mert kétségtelenül vihar előtti némaságba telepedett az életemre. Én azonban mint mindig, most sem láttam előre semmit. Élveztem a boldogságot. Jó volt szeretni, és szeretve lenni, s mindeközben azt hinni, minden rendben van. Mivel a gimnáziumot is magántanulóként végeztem el, az érettségit is külön tettem le május elején. Így lassan már egy hónapja szabad voltam, s így rengeteg időt töltöttem Jonginnel. Ahogy múltak a napok, egyre jobban megismertem. Nem csak fizikai értelemben kerültem hozzá közel, hanem lelkileg is. Szinte egy új embert ismertem meg benne. S ez, bár végtelenül boldog voltam, a temetőben való látogatásunk óta nyugtalanított...
- Biztosan jó vagy? - Kai gyanakvóan méregetett. Az elmúlt napokban sokszor nézett rám kérdő tekintettel, ma este is már vagy harmadszorra szegezte nekem ugyanezt a kérdést.
Ezekben a napokban azt hittem, hogy végre helyreállt az életem. Végre nyíltan szerethettem azt, akihez már hónapok óta titkos vágyak fűztek. Minden csodálatosnak és rózsaszínnek tűnt. Jongin a tenyerén hordozott. Elvitt színházba, moziba, csónakázni, egyszóval minden olyan helyre, ahová az újdonsült szerelmespároknak szinte kötelező elmenni. Persze mindezt nem Szöulban, hanem Busanban tettük, hiszen vigyáznunk kellett Kai jóhírére. A világ előtt ugyanis még mindig apa-lánya voltunk. Közös megegyezéssel úgy döntöttünk, maradunk a már megszokott család felállás mellett. És ennek nagyon egyszerű oka volt: az anyám. Min-Hee ugyanis, bár eddig még nem járt sikerrel, de biztosan kutakodott utánam. Főleg, hogy kiderült, Kai nem szólt neki a távozásomról. Különösnek véltem, hogy anya két év eltelte után sem jelentkezett. Azt, hogy cseppet sem érdekli a hollétem, nehezen tudtam elképzelni. Valami oka volt a hallgatásának. Engem pedig bosszantott ez a nagy csönd. Mert kétségtelenül vihar előtti némaságba telepedett az életemre. Én azonban mint mindig, most sem láttam előre semmit. Élveztem a boldogságot. Jó volt szeretni, és szeretve lenni, s mindeközben azt hinni, minden rendben van. Mivel a gimnáziumot is magántanulóként végeztem el, az érettségit is külön tettem le május elején. Így lassan már egy hónapja szabad voltam, s így rengeteg időt töltöttem Jonginnel. Ahogy múltak a napok, egyre jobban megismertem. Nem csak fizikai értelemben kerültem hozzá közel, hanem lelkileg is. Szinte egy új embert ismertem meg benne. S ez, bár végtelenül boldog voltam, a temetőben való látogatásunk óta nyugtalanított...
***
Sóhajtottam. Hiába akartam, nem palástolhattam tovább aggodalmamat. Nem volt más választásom, el kellett mondanom neki az igazat.
- Most valami hihetetlen dolgot fogok kérdezni, de ígérd meg, hogy nem nézel hülyének! - Fogalmam sem volt, hogyan tudjam meg a választ anélkül, hogy komplett idiótát csináljak magamból. Vagy ami még ennél is rosszabb: mi történik azután, ha megtudom.
- Megígérem! - Nyugtatott és várakozóan nézett a szemembe.
Idegesen harapdáltam a számat. "Ne tedd!" - Kiabált bennem egy kis hangokcska. Én azonban úgy éreztem, tudnom kell, ha az életembe kerül is. Ha ezzel a halálos ítéletemet írom is alá,- mert azt tettem - akkor sem hallgathatok tovább. A vérpadom magaslatához vezető lépcső legelső fokára léptem.
- Ugye az apám nem... volt... teljesen ember? - Megfontoltan és tagoltan ejtettem ki minden egyes hangot, közben figyeltem, miként sápad, majd sötétül el Jongin arca. Krétafehér bőre még halványabb lett, vonásai megkeményedtek.- Tehát igaz. - Mondtam, szinte csak magamnak. - Jaejoong... vámpír volt... Akárcsak Te...
E szavakra megfagyott a tekintete. Ajka remegni kezdett. Ujjait görcsösen ökölbe szorította. Teste megrázkódott, látszott, ahogy indulatai elöntik az agyát és szétáramlanak egész testében. Az erőlködéstől, hogy lecsillapítsa pokoli énjének veszett dühét, halántékán megfeszültek az erek.
- Mióta tudod? - Nyögött fel keservesen. Felszakította a bőrét, ahogy tulajdon karjába mélyesztette körmeit.
- Azonnal hagyd ezt abba! - Kiáltottam és mindkét vállát megragadva rázni kezdtem.
- Yoona... - Kai ekkorra már teljesen kivedlett önmagából. Vérben forgó szemei kétségekkel telve, riadtan függtek arcomon.
- Ne félj, hiszen én sem félek Tőled. - susogtam. - Csak lazítsd el az izmaidat és hagyd feltörni a benned tomboló vágyakat.
Minden bátorságomat összeszedtem, és tenyeremet izzadtságtól gyöngyöző homlokára tettem. Mélyen a szemébe néztem, és bólintottam. - Engedd! - Határozott utasításomra Jongin lassan elhúzta a kezét feltépett sebéről, falnak szorított háta fokozatosan lazult merev tartásából. Eközben írisze tengerkékből zöldre változott. Tudtam, helytelenül cselekszem, és ezért még megfizetek egyszer, de nem nézhettem tovább, ahogy marcangolja önmagát. Meggondolatlanságommal egy szörnyet eresztettem szabadjára. Vagyis Kai lényének azon részét, mely a véremre szomjazott. Azonban mindez most cseppet sem érdekelt. Csak fásult vonásait láttam, az embert, aki, bár mélyen eltemetve, de életéért könyörgött a vámpírmaszk mögött. Eszembe jutottak Yuri szavai, és bármennyire nehezemre esett is, megfogadtam a tanácsát: józan eszem helyett a szívemre hallgattam.
Negyed óra is eltelt, mire Jongin lecsillapodott. Közben arca és bőre teljesen átváltozott, sebe behegedt. Fekete haja fokozatosan vesztette el színét, mígnem teljesen kiszőkült. Bőre selymesen csillogott. Telt ajkai mögött felsejlettek éles szemfogai, zöld szemei ragyogtak, akár a smaragd. Hátrahőköltem a meglepetéstől. Ő volt az, de valahogy mégsem. Tekintete, mozdulatai mind mind ismerősnek, ugyanakkor ijesztően távolinak tűntek. Mintha két lélek lakozott volna Jonginben, egy, akit eddig ismertem és az, aki csak néhány perce merészkedett elő.
Negyed óra is eltelt, mire Jongin lecsillapodott. Közben arca és bőre teljesen átváltozott, sebe behegedt. Fekete haja fokozatosan vesztette el színét, mígnem teljesen kiszőkült. Bőre selymesen csillogott. Telt ajkai mögött felsejlettek éles szemfogai, zöld szemei ragyogtak, akár a smaragd. Hátrahőköltem a meglepetéstől. Ő volt az, de valahogy mégsem. Tekintete, mozdulatai mind mind ismerősnek, ugyanakkor ijesztően távolinak tűntek. Mintha két lélek lakozott volna Jonginben, egy, akit eddig ismertem és az, aki csak néhány perce merészkedett elő.
- Nagyon megijesztettelek? - Kérdezte lelkiismeret furdalással a hangjában és lesütötte a szemét.
- Nem mondhatom, hogy nem lepődtem meg, - feleltem - de az az igazság, hogy már egy ideje sejtettem.
- Hogyan jöttél rá? - Kíváncsian szegezte rám a tekintetét, ugyanakkor enyhe idegességet is éreztem a hangjában. Nyilván nem örült lelepleződésének.
- Én sem tudom pontosan. - Elgondolkoztam egy pillanatra, majd folytattam. -Lehet, furcsán hangzik, de valahogy megéreztem. Amikor Jaejoong sírjánál voltunk... Van bennetek valami közös. A kisugárzásotok, a szemetek.
- Ez nem véletlen. - Jegyezte meg Kai halkan. - Ő mentett meg.
- Hogy érted? - Halvány fogalmam sem volt, miről beszél. Életem az elmúlt hetekben száznyolcvan fokos fordulatot vett. Mostanában valahogy minden más lett, semmi sem ment úgy, ahogy korábban.
- Neki köszönhetem, hogy bár félig holtan, de mégis élek. Ha nem érkezik meg az utolsó pillanatban, és változtat át vámpírrá, mindannyian belepusztulunk a fájdalomba... - Jongin kibámult az ablakon és a távolba révedt. Szavai tele voltak megpróbáltatásainak kínzó emlékével. Úgy éreztem, mindeddig vakon és önző módon viselkedtem. Csak bele kellett néznem fáradt szemeibe és olyan szenvedést láttam benne, amitől azonnal darabokra tört a szívem. Jobban oda kellett volna figyelnem rá. Ha nem csupán saját érzéseim foglalkoztatnak, előbb észreveszem gyötrődését. Ki tudja, miféle kínok égették a lelkét, milyen viharokat élt túl. Igen, mindeddig csupán saját magammal törődtem. Sajgó önvád mardosott, amiért eddig soha nem voltam kíváncsi a múltjára. Tökéletesnek tűnő alakja mögött tengernyi begyógyulatlan seb tátongott. Elhatároztam, hogy amennyire tudok, enyhítek a fájdalmán. Óvatosan megérintettem a vállát. Kai összerezzent, de nem ellenkezett, meg sem moccant. Körmének nyoma, bár már valamivel halványabban, de még mindig kivehetően, ott húzódott keresztül egész alkarján. Ujjbegyemet gyengéden, azonban ügyelve, hogy ne okozzak neki még több szenvedést, végighúztam rajta. Mozdulatomra végre felém fordította a fejét. Hiába akartam kinyitni a számat, nyelvem mintha lefagyott volna. Egyetlen szó sem volt képes kifejezni azt, amit éreztem. Magamhoz öleltem. Odabújtam puha ingjéhez és fejemet a vállára hajtottam. Lassan felemelte a kezét és Ő is átölelt.
- Azt hiszem, most már felesleges lenne bármit is titkolnom előled. - Sóhajtotta. - Ha Te is akarod, akkor ma éjszaka elmondok neked mindent.
- Igen. - Feleltem. - Én is azt hiszem...
- Akkor gyere. - Kézen fogott és már húzott volna maga után a hálóba. Szemem azonban ismét hegére tévedt. Megállítottam.
- Csak egy perc. - Nyugtattam felhúzott szemöldökét látva. - Szeretném kifertőtleni ezt, és mehetünk. - Magyarázatképpen a karjára mutattam. Elmosolyodott.
- Kis butus. - Nevetett. - Öt perc múlva nyoma se marad!
- De én akkor is nagyon szeretném. - Erősködtem.
- Na jó. - Egyezett bele. - De aztán nehogy valami büdös izét kenjél rám, mert vámpírként elég válogatós vagyok az ilyesmiben.
- Igenis. - Szalutáltam, majd elrohantam a fürdőszobába. Mire visszaértem, Jongin türelmetlenül várt. Szakszerű mozdulatokkal gomboltam ki az ingjét. Már majdnem végeztem, mikor hirtelen megfagyott ereimben a vér.
Nem tudtam, milyen meglepetéseket tartogat még számomra a sors, de biztos voltam benne, hogy egy hosszú és kegyetlen játékot űz velem az élet. Jobb mellkasán ugyanis egy háromszöget formáló fekete tetoválás éktelenkedett. S akár egy villámcsapás, Névtelen Megmentőm arca rémlett fel előttem. A múlt emlékei életre keltek elmém mélyén és az elfelejtett pillanatok testem minden centiméterét megrázták. Zsigereimet villamosság járta át, fejem búbjától lábujjam hegyéig megremegtem. Az Ő testén is egy ehhez hasonló, titokzatos jelet láttam azon a bizonyos éjszakán...
- Hogyan jöttél rá? - Kíváncsian szegezte rám a tekintetét, ugyanakkor enyhe idegességet is éreztem a hangjában. Nyilván nem örült lelepleződésének.
- Én sem tudom pontosan. - Elgondolkoztam egy pillanatra, majd folytattam. -Lehet, furcsán hangzik, de valahogy megéreztem. Amikor Jaejoong sírjánál voltunk... Van bennetek valami közös. A kisugárzásotok, a szemetek.
- Ez nem véletlen. - Jegyezte meg Kai halkan. - Ő mentett meg.
- Hogy érted? - Halvány fogalmam sem volt, miről beszél. Életem az elmúlt hetekben száznyolcvan fokos fordulatot vett. Mostanában valahogy minden más lett, semmi sem ment úgy, ahogy korábban.
- Neki köszönhetem, hogy bár félig holtan, de mégis élek. Ha nem érkezik meg az utolsó pillanatban, és változtat át vámpírrá, mindannyian belepusztulunk a fájdalomba... - Jongin kibámult az ablakon és a távolba révedt. Szavai tele voltak megpróbáltatásainak kínzó emlékével. Úgy éreztem, mindeddig vakon és önző módon viselkedtem. Csak bele kellett néznem fáradt szemeibe és olyan szenvedést láttam benne, amitől azonnal darabokra tört a szívem. Jobban oda kellett volna figyelnem rá. Ha nem csupán saját érzéseim foglalkoztatnak, előbb észreveszem gyötrődését. Ki tudja, miféle kínok égették a lelkét, milyen viharokat élt túl. Igen, mindeddig csupán saját magammal törődtem. Sajgó önvád mardosott, amiért eddig soha nem voltam kíváncsi a múltjára. Tökéletesnek tűnő alakja mögött tengernyi begyógyulatlan seb tátongott. Elhatároztam, hogy amennyire tudok, enyhítek a fájdalmán. Óvatosan megérintettem a vállát. Kai összerezzent, de nem ellenkezett, meg sem moccant. Körmének nyoma, bár már valamivel halványabban, de még mindig kivehetően, ott húzódott keresztül egész alkarján. Ujjbegyemet gyengéden, azonban ügyelve, hogy ne okozzak neki még több szenvedést, végighúztam rajta. Mozdulatomra végre felém fordította a fejét. Hiába akartam kinyitni a számat, nyelvem mintha lefagyott volna. Egyetlen szó sem volt képes kifejezni azt, amit éreztem. Magamhoz öleltem. Odabújtam puha ingjéhez és fejemet a vállára hajtottam. Lassan felemelte a kezét és Ő is átölelt.
- Azt hiszem, most már felesleges lenne bármit is titkolnom előled. - Sóhajtotta. - Ha Te is akarod, akkor ma éjszaka elmondok neked mindent.
- Igen. - Feleltem. - Én is azt hiszem...
- Akkor gyere. - Kézen fogott és már húzott volna maga után a hálóba. Szemem azonban ismét hegére tévedt. Megállítottam.
- Csak egy perc. - Nyugtattam felhúzott szemöldökét látva. - Szeretném kifertőtleni ezt, és mehetünk. - Magyarázatképpen a karjára mutattam. Elmosolyodott.
- Kis butus. - Nevetett. - Öt perc múlva nyoma se marad!
- De én akkor is nagyon szeretném. - Erősködtem.
- Na jó. - Egyezett bele. - De aztán nehogy valami büdös izét kenjél rám, mert vámpírként elég válogatós vagyok az ilyesmiben.
- Igenis. - Szalutáltam, majd elrohantam a fürdőszobába. Mire visszaértem, Jongin türelmetlenül várt. Szakszerű mozdulatokkal gomboltam ki az ingjét. Már majdnem végeztem, mikor hirtelen megfagyott ereimben a vér.
Nem tudtam, milyen meglepetéseket tartogat még számomra a sors, de biztos voltam benne, hogy egy hosszú és kegyetlen játékot űz velem az élet. Jobb mellkasán ugyanis egy háromszöget formáló fekete tetoválás éktelenkedett. S akár egy villámcsapás, Névtelen Megmentőm arca rémlett fel előttem. A múlt emlékei életre keltek elmém mélyén és az elfelejtett pillanatok testem minden centiméterét megrázták. Zsigereimet villamosság járta át, fejem búbjától lábujjam hegyéig megremegtem. Az Ő testén is egy ehhez hasonló, titokzatos jelet láttam azon a bizonyos éjszakán...
