5. rész: Hétköznapok valóságában

Szöul forgalmas utcáin haladtunk egyre beljebb. Én azonban alig éreztem az autó mozgását. Nem láttam a suhanó épületeket, a munkába igyekvő emberek tömege összemosódott szemeim előtt. A hangok földöntúli összevisszaságban kavarogtak a levegőben. A körülöttem csillogó város fényéig már nem ért el a pillantásom. Mást hallgattam és másra figyeltem. Érezhetően megváltozott bennem valami. Szívem apró dobbanásait füleltem. Nem tudtam megállapítani, mitől, de mintha egy mély álomból ébredtem volna, ereimben egyszerre megindult a vér, átjárt, a fejem csúcsától egészen a lábujjam hegyéig. S én nem ugyan az az ember voltam, mint  egy nappal ezelőtt. Az a Kim Yoona, aki véget akart vetni az életének, a Sarabang tövében pihen. Én pedig elfoglaltam a halott lány testét és arra készülök, hogy lényébe bújva eljátsszam a szerepét. A saját kitalált szerepemet egy előre megírt darabban. Azt azonban, hogy mi lesz a vége, nem lehet előre tudni. Mint ahogy azt sem, mi járt épp Nevenincs Megmentőm fejében. Látszólag nyugodtan ült a kormány mögött és a vezetésre koncentrált. Chunghot elküldte valahová, így rá hárult a sofőrködés feladata. Mereven bámulta az utat. Sötét napszemüveget és fekete bőrkabátot viselt. A hatalmas keret szinte teljesen elfedte az arcát. Nyilvánvalóan azért is viselte, hogy még véletlenül se tudjak róla leolvasni egyetlen érzelmet sem. Azóta az eddigieknél is kevesebbet beszéltünk. Tulajdonképpen semennyit. Igyekezett leplezni, de a kormányon idegesen doboló ujjai elárulták, a rezzenéstelen arc mögött feszültség lapul. Talán attól tart, hogy valakinek kifecsegem az éjjel látottakat? Ha igen, nagyon téved. Bár sokan azt hiszik, képtelen vagyok felnőtt módjára viselkedni, azonban ha az adott helyzet megkívánja, tudom tartani a számat. Főleg most. Reméltem, nem feltételezi rólam, hogy Kaihoz való megérkezésem után az első dolgom lesz szétkürtölni, egy élő vámpírt láttam az éjjel. Már ha tényleg az. Mármint, ha valóban emberi vérrel táplálkozó vámpír. Mondjuk nem változtatna a tényeken, ha kiderülni, hogy vegetáriánus, és "csak" állati vért fogyaszt. Vagyis nem túl sokat. Azért bevallom, kicsit megnyugtatna. Lopva rásandítottam, de szoborszerű arcán egyetlen rezzenés sem mutatkozott.

" A fenébe is - duzzogtam magamban. - Miért nem vagyok képes nyíltan megkérdezni tőle, hogy vámpír-e vagy sem? Miért lettem hirtelen ilyen alamuszi nyuszi? Csak ki kellene nyitnom a számat és mindössze két szót kinyögnöm. Két szót!!!"

A válaszra évekkel később jöttem rá. Ekkor még értetlenül álltam szembe saját magammal. Pedig a magyarázat igazán egyszerű és kézenfekvő volt: Féltem. Nem akartam megtudni a teljes igazságot, akár bebizonyosodik a gyanúm, akár nem. Rettegtem a gondolattól, hogy valaha hangosan kiejtsem azt a bizonyos szót. Hogy Ő kiejtse előttem. Úgy éreztem, ha fény derülne megmentőm valódi kilétére, már nem tudnék rá úgy nézni, mint most. Nem a lovagot látnám benne, aki megmentett, hanem a szörnyet, aki kettéharapja védtelen áldozatai torkát. Féltem, hogy iránta érzett hálám gyűlöletté és iszonnyá változna abban a perceben, amint kiderülne a puszta valóság. Kényelmesebb volt abban az ábrándban ringatnom magam, mindaz, amit láttam, még ha igaz is, nem válik valóra, míg erőszakkal elő nem hívom. Ha pedig csupán elmém zavarodottsága tükröződött a képkockákban, felesleges megbolygatnom a nyugodt tó vizét és elkeverni benne a sötét iszap homokszemeit. Így tehát nem szóltam egy szót sem.

Üzletek mellett, lámpák alatt haladtunk. A hajnali napsugarak elárasztották a tereket, utakat, bevilágítottak a kirakatok üvegein. A friss nyári levegő elegyedett a kipufogógáz kellemetlen szagával, mely sötét karikákat képezve szállt a magasba. Ahogy Szöult néztem, hirtelen belém nyilallt, hogy akár perceken belül megérkezhetünk úti célunkhoz, ez pedig nyugtalan várakozással töltött el. Izgatottan magam elé képzeltem az első találkozásomat Kaival. Ízlelgettem az apa szó édesen mámorító ízét és felkészültem az érzésre, ami ellep, mikor megpillantom az arcát. Az arcot, melyet valójában sohasem láttam. Kíváncsi voltam, vajon a való életben is olyan jóképű-e, mint a fotón? Gyengéden végigsimítottam táskám sima bőrén. A mélyén lapuló képre gondoltam, és arra, hogy nemsokára láthatom! Annyi év után végre találkozhatok az apámmal!

***

- Felkészültél? - kérdezte titokzatos megmentőm, amikor leparkolt egy kevésbé forgalmas utca végében.

- Azt hiszem. - feleltem. Izgalmam ekkorra tetőfokára hágott, így csak nagy nehezen sikerült uralkodnom feltörni készülő érzelmeimen.

- Rendben, akkor kiszállás! - adta ki a parancsot határozott hangon, és jó példát mutatva azonnal kipattant a tűzpiros Ferrariból.

Dobogó szívvel követtem. Apám iránt érzett örömömön túl volt valami, ami nem hagyott nyugodni: még mindig nem mondta meg a nevét! Még mindig nem tudtam, ki az, aki teljesen ismeretlenül megmentett és elcipelt egészen idáig.

Kezembe nyomta bőröndöm fogantyúját, melyet egyetlen laza mozdulattal kiemelt a csomagtartóból és akár egy pelyhet, letett a járdára.

- Tessék. Innentől egyedül is boldogulsz. Csak menj végig ezen az utcán, fordulj balra, közvetlenül a sarok után látsz majd egy parkot. Kai ott vár rád...

- Te nem jössz? - kérdeztem és félénken néztem rá. Sűrű szemöldökét felhúzva, tiltakozóan megrázta a fejét.

- Nem. Neked kell megtenned az utolsó lépéseket. Én nem kísérhetlek tovább.

- Akkor legalább a nevedet mondd meg! - kérleltem.

Válasz helyett levette a szemüvegét, így újra láthattam különös tekintetét. Egyetlen másodpercig mintha gondolkozott volna, hogy szó nélkül hátat fordít, de végül mégis erőt vett magán. Azonban, amire annyira áhítoztam, most sem tudtam meg. Csak ennyit kérdezett:

- Mit volt az a jel, amit az éjjel láttál?

Annyira meglepődtem a váratlanul nekem szegezett kérdésen, s pillantásától ismét furcsán bizseregni kezdtek az izmaim, hogy hirtelen azt sem tudtam, mit kéne felelnem.

- Se... Semmi. - nyögtem ki végül.

- Akkor én sem mondom meg a nevemet. -  Válaszolta hidegen és a következő percben sarkonfordult, beszállt csillogó Ferrarijába, időt sem hagyott a gondolkodásra. Hátratolatott néhány métert, indexelt, majd kifordult az útra, és eltűnt az autók sokaságában. Én meg hitetlenkedve álltam. Majd lassan, nagyon lassan megfordultam és elindultam abba az irányba, amerre Ő mutatta. Úgy lépdeltem az emberek között, mint egy alvajáró. Csak mentem egyenesen, nem néztem, hányan jönnek szembe. Időnként meglöktek, sűrű hajlongások között elnézést kértek. Nem tudták, hogy én mindezzel nem törődöm, s úgy haladok előre, mint aki tudja, hogy biztos vesztébe rohan. Én persze nem sejtettem semmit, csak mentem. Névtelen Megmentőm fürkésző tekintetét éreztem a hátamon, holott tudtam, mindez csupán érzékeim csalódása, ugyanis Ő már valamelyik forgalmas úton száguld egy számomra ismeretlen hely felé. Elment. Eltűnt. S én itt maradtam magamra hagyatva. Teljesen egyedül egy idegen városban, ismeretlen emberek között, egy apával, akiről semmit sem tudtam. Egy apával, aki iránt pár hónap múlva megmagyarázhatatlan érzéseim támadtak. S ez az érzés az idő múlásával egyre csak fokozódott. Míg végül egész Szöult lángba borította...

***

- Mit szeretnél csinálni először? Mit szólsz egy kis városnézéshez? Vagy pihennél inkább? - érdeklődött Kai. A szobám erkélyén álltunk és a kilátásban gyönyörködtünk. Jobban mondva én gyönyörködtem, Jongin ugyanis nem sok csodálnivalót láthatott a távoli felhőkarcolók sokaságában. Számomra azonban mindez még új volt és szokatlan. Így hát kíváncsian fürkésztem az épületek rengetegét. Lenyűgözött a nagyság és monumentalitás, mely belőlük áradt. 

- Talán kipakolnék... - kockáztattam meg halkan. Féltem, ha nem mutatok kellő lelkesedést a "Vessük bele magunkat a közepébe és azonnal kezdjük el az ismerkedést", esetleg megbántom. Megérkezésem előtt valószínűleg egy tucat könyvet olvasott el a tökéletes apákról, és most igyekszik kamatoztatni a tudását. Buzgó ügyetlenségén, amivel találkozásunkkor fogadott, még mindig mosolyogtam. Nagyobb zavarban volt, mint én, és láthatóan nem tudta, mire számítson, vagy hogy hogyan kéne üdvözölnie. Ami nem is csoda, hiszen  én sem igazán tudtam megemészteni, hogy az apám szinte a bátyám lehetne, már ami kinézetét illeti. Tökéletesre vasalt fehér ingje, sötét lakkcipője, a farmer és a zakó, amit viselt, mind arra engedett következtetni, hogy Jongin, bár már a harmadik x-et taposta, sokkal inkább hasonlított egy magazinból életre kelt modellre, mint egy apára...

Ahogy teltek a napok, lassan kezdtem megszokni új helyzetemet. Élveztem, hogy saját szobám van, méghozzá olyan, amilyenről ezelőtt álmodni sem mertem. Apa megengedte, hogy úgy rendezzem be, ahogyan szeretném. Együtt mentünk el, és választottuk ki az ágyat, az asztalt, a szekrénysort, és hozzá az összes többi bútort. Egy hét alatt sikerült mindent beszerezni, s mikor először feküdtem mesébe illő baldachinos ágyam pihe-puha párnái között, igazi hercegnőnek éreztem magam. Mindeközben megismertem Jongint.  Rájöttem, hogy anyám nem mondott igazat, amikor azt állította, hogy Kai egy gőgös, öntelt, durva és kibírhatatlan alak, akit csak a csinos pofi és  formás fenék érdekel. Jóllehet, volt benne némi igazság, legalábbis ami a nők iránti vonzalmát illeti. De ezt bizonyos fokig meg is értettem. Hiszen a modellügynökségen, amit vezetett, nap mint nap szebbnél szebb lányokkal dolgozott együtt. És mivel jegygyűrű sem díszelgett az ujján, szabadon tehette, amit akart. Már nem haragudtam rá, amiért otthagyta anyámat. Sőt, azért sem, hogy évekig nem is keresett. Megértettem, hogy Kai nem való az én begyepesedett és állandóan morgó anyám mellé. Úgy különböztek egymástól, akár a víz a tűztől. Min-Hee gyűlölte az embereket, Jongin azonban akkor érezte magát igazán jól, ha társaságban lehetett. Anya napokig egy szót sem szólt, magába fordultan háborgott a problémáin, Kai viszont könnyen elegyedett beszélgetésbe bárkivel. Előzékenységével és ellenállhatatlan mosolyával mindenkit lefegyverzett. Megbűvölte azokat, akikkel valamilyen módon kapcsolatba került, így rosszakarói, akik irigyelték népszerűségét és vagyonát, lassanként akarva-akaratlan belátták, semmi hasznuk nem származik belőle, ha megpukkadnak mérgükbe, sőt. Egyszóval apám a maga körében sikeresnek bizonyult.

***

A telefon éles hangja riasztott álmodozásomból.  Másodpercek teltek el, mire felfogtam, hol is vagyok valójában. Yuri távozása után még mindig a konyhaasztalnál ültem, immár kerek két órája. Gondolataimba merülve bámultam ki az ablakon. Mikor eszembe jutottak Kaival töltött első közös napjaim, magamban még mindig mosolyogtam. Ha csak egy kicsit is előbbrelátó vagyok, gondolhattam volna, hogy ez lesz belőle. Jongin megolvasztotta a szívemet, és kenyérre kent, akár a legpuhább vajat. Most pedig épp arra készül, hogy a tökéletes előkészítés után szájához emeljen és elfogyasszon. Én pedig vagyok olyan ütődött, hogy hagyjam, sőt, nemcsak hagyom, hanem még könyörgök is neki, hogy minél előbb tegye meg. Lehetőség szerint most azonnal, mert képtelen vagyok tovább uralkodni magamon. Akarom őt. Szükségem van rá, jobban, mint eddig bármikor.

A telefon azonban kérlelhetetlenül sivított tovább, így bűnös vágyaimat félretéve, kelletlenül felálltam és belehallóztam a kagylóba. Amikor azonban meghallottam, ki van a vonal másik végén, nyomban inába szállt a bátorságom. S a hírre, miszerint Kai mégis itthon tölti az estét, nemcsak, hogy előbbi szájhősködésem párolgott el nyomtalanul, hanem pulzusom is szaporábban kezdett verni. Hát igen. A fantáziám piszkos, mint a legmocskosabb bordélyház, de ha a tettek mezejére kell lépni, a világ összes gyáva nyula előttem rohan a csatába. Elkeseredetten sóhajtottam, majd nekiláttam, hogy egy kis rendet teremtsek a konyha zűrzavarában. Mire Apa hazaért, minden csillogott-villogott, a szekrényekben katonás rendben sorakoztak a tányérok, poharak, az asztal megterítve, közepén pedig ott gőzölgött a gázról épp az imént levett lábas,csordultig ínycsiklandó khimcivel.

Az evés szokatlanul hamar és csendesen folyt le. Kai reggeli akciója és megmagyarázhatatlan üzenete megakadályozta, hogy a vacsora akár csak egyetlen percét élvezzem. Jongin sem igyekezett változtatni ezen, s miután végzett, azonnal eltűnt a dolgozószobájában. Kérdőjelek sokasága cikázott a fejemben, s mivel válasz nem érkezett rájuk, kis töprengés után jobbnak láttam, ha a meddő tépelődés helyett inkább  lezuhanyozom és lefekszem. Sokáig forgolódtam az ágyamban, míg végre nagy nehezen sikerült elaludnom.